Keresem az indokot. Mondják, hogy kell. Tudom, hogy fontos. Érzem, hogy muszáj. Látom, hogy érdemes. És mégis olyan nehéz elindulni. Jönnek a kifogások: esik az eső, fúj a szél, február van, fázik a kezem, sok a ruha rajtam, a komfortzónámon kívül esik.
Meggyőzöm magam, mantrázom a gyaloglás jótékony hatásait magamban, miközben bekötöm a gyalogló cipőmet. Nincs ez mindig így. De a mai nap nehezebben megy mint máskor.
Megbeszélem magammal, hogy nem kell beleszakadnom, csak amennyit bírok...amennyi jól esik...amennyire erőm van. A séta a levegőn, a napsugarak az arcomon, a tüdő átszellőztetése a lényeg...ne törődjek a kilométerekkel. A legjobb lenne ha hagynám a lépésszámlálót.
Elindulok. A lépésszámláló megszállottja vagyok. Figyelem. Olyan lassan pörög, miközben én egyre fáradtabbnak érzem magam. Minden erőmet összeszedve teszem egyik lépést a másik után.
Vannak jó gyaloglások és vannak rosszak. Ez most nem jó. De ezeket megcsinálni a bravúr. Amikor minden lépés küzdelem, minden levegővétel fáj. Amikor a pokolba kívánom az emelkedőt, mert hiszem, hogy soha nem ér véget, amikor minden lábam előtt kőbe újabb akadályt vélek felfedezni.
Ilyenkor előveszem az egyetlen támaszom...csak a következő lépés, csak a következő pillanat.
Mindig csak a következő házig..a következő fáig...a következő utcáig.
Aztán hazaérek. Megtettem. A lépésszámláló újabb közel öt kilométerrel toldja meg a teljesítménylistámat.
Ilyenkor olyat érzek, mint máskor soha. Testileg talán ezek a gyaloglások nem annyira értékesek. De lelkileg a legtöbbet adják, az önmagam felett aratott győzelem mindennél édesebb ízét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése