A mézeskalács ház

Elköltözünk - nyított be a drága anyám a tűzfalra néző sötét szobám ajtaján. Mosolyában ott bújkált egy jobb életkörülmény ígérete. Lesz napfényes szobád, egy pici saját kiülőnk, és sok költözés után lesz saját Otthonunk - töltötte be a lelkesedéstől áthevült hangja a négy négyzetméternyi szobámat. 

Otthon - csak egy szó, néhány összekapcsolt betű, jelentése viszont hihetetlen értékeket és érzelmeket rejt és hordoz magában. Saját otthonunk lesz - ismételgettem magamban újra és újra, ízlelgettem a szó édes hangzását. 

Örömmel tervezgettünk. Izgatottan hagytuk szárnyalni a képzeletünket, és olykor túlterveztük magunkat, egy alig 50 négyzetméternyi otthont kellett berendeznünk egy palota helyett. De nekünk nem palotánk volt, hanem egy mézeskalács házikónk. A falai álltak, készen várva arra, hogy birtokba vegyük, és megtöltsük élettel. A mi életünkkel. 

Mennyi élményt, és milyen sok emlékezetes percet őriznek ezek a falak! Sok meghitt estének volt tanúja a tetőtéri szobám ablakán beleskelődő hold, amely a gyertya fényével karöltve tette hangulatossá a helyet. A téli csendes estéken az ágyból gyönyörködhettem az ablakra hulló hópelyhek táncába, a felkelő nap sugarai arcomat simogatva sugdosták, hogy ideje felkelni. 

A nagy szoba sarkában álló komód karácsonyonként tanúja volt az össznépi ünnepi ebédeknek és vacsoráknak. Időnként csodaként oldottuk meg, hogy a népes családunk beférjen a szobába, de édesanya ügyességével és leleményeségével megoldotta. Soha nem hangzott el a szájából, hogy kicsi lenne a hely, nem tudtunk annyian lenni, hogy el ne férjünk. Sok jó ember , kis helyen is elfér - volt a jelszavunk ilyenkor, és nekiálltunk bútorokat tologatni, hogy mindenkinek helye legyen az asztal körül. 

A húsvéti tojásokat az ici-pici udvar színes virágai rejtették el, és ölelték magukhoz mintha ők is benne lennének a gyerekek tojáskeresési játékába. 

Az otthonunknak illata volt. A gőzölgő húsleves, a rántott hús, a frissen főtt kávé, a kedvenc sütemények édes illata körbeölelte a levegőt.
De volt valami ami ennél is illatosabb volt: a szeretet, Mama és Papa. Ők ott voltak mindig. Vártak ránk a mézeskalács házikó ajtajában ha problémánk volt,  ha vágytunk arra, hogy velünk örüljenek, ha a segítségre volt szükségünk, ha ölelő , védő karra vágytunk. Ott voltak, amikor vigaszt kerestünk, ajtót nyítottak amikor azon kopogtunk, örömtől sugárző arccal öleltek át amikor jóhírrel ajándékoztuk meg. A ház falait ez a szeretet öltöztette a mézeskalács ház jelmezébe. 

A kis udvar sarkában lévő tuják mintegy bástyaként emelkedtek magasra, a sok színes gondozott virág védőláncként kapaszkodott össze. A tuják alatti kis kertimedencében úszkáló aranyhalak, mintha csak arra vártak volna, hogy teljesítsék a kívánságainkat. 

Néhány évvel ezelőtt a kis mézeskalács házunk árván maradt. Édesanya nélkül üres lett. A mézeskalács ház levetette a díszes ruháját. Ház lett belőle, számomra kopár, üres ház. Volt (más) lakója, volt bútora, volt élete , de már nem a mi otthonunk volt. 

És most eladtuk.

Végleg lezárult egy korszakunk. A falak már mások életét színesítik, a kulcsot már más ember keze csúsztatja a zárba. 

Az ügyvédnél nézem az egykori otthonunk új tulajdonosait. Kavarognak bennem az érzések. Egy kicsit irigykedem. Nosztalgiázom, hogy milyen izgatottak voltunk, amikor mi vettük meg a kis házat. Szeretném őket megkérni, hogy ne vágják ki a tuját. Telepatikus úton próbálok üzenni nekik, hogy gondosan takarítsák az ott maradt konyhabútort, mert édesanya mindig ügyelt arra, hogy patyolattiszta legyen. Látom magam előtt, ahogy a korlátba kapaszkodva mennek fel a lépcsőn...hányszor jelentett támaszt nekünk is.

Elhessegettem a szemem előtt megjelent képeket : más főz a kis konyhában kávét, más húzza le a redőnyt, más várja a hazatérőket...

Izgatottan írják alá a papírt. Az én szívem összeszorul. Én is aláírom. Nyelem a könnyeimet. Vajon nekik is lesz egy kis mézeskalács házuk? Szívből kívánom!