Biciklitúra

Már rutinosan kezeljük a biciklis tortúrát. Az előző évben még aggódtunk az előrevetített kilométerek miatt, idén már csak legyintünk: jó kondiban van a gyerek, bírni fogja. 

Ezzel az meggyőződéssel, és a Szabi bá által küldött ajánlott csomaglistával lazán neki is állunk a készülődésnek. Már két héttel korábban leadjuk a bringát a szervízbe teljes átnézésre, a szabadságok miatt figyelni kell erre, nehogy a végén ne tudjon elmenni a gyerkőc (annyira várja...és mi is) Beszerezzük a még hiányos tárgyakat, bár a tavalyról szinte teljes biciklitúrás készletünk van. 

Idén már hagyjuk, hogy Levi pakolja össze a cuccait, bár picit eluralkodik rajtam a bizonytalanság érzése. Gatyát tett eleget? Hány pólót rakott a táskába? Mi a helyzet a fogkefével? Megnyugtat a csomag tetején lévő papucs látványa, megnyugszom...igen, az én fiam már egyedül is tud pakolni...és milyen jól (azért fél szemmel résen vagyok). Aztán a papucs valahogy mégis otthon marad az ajtó előtt, amit már csak akkor veszek észre, amikor Pesttől már sok-sok kilométerre járnak. Majd megoldja - legyint Apa, és a szokásomtól eltérően én sem spirázom túl a dolgot. Szerintem pizsamát sem vitt - dobom vissza a szót Apának, de már mindketten tudjuk, hogy felesleges is lett volna.  "Fölösleges holmit ne hozzatok, mert nem fér el a kisbuszban! " - küldi a tájékoztatóban Szabi bá.Talán ebből a megfontolásból nem rak be Levi pizsamát, hiszen az is egy fölösleges (kis) plusz. Na és különben is, már ismerjük a felállást, egy hét egy póló (...és egy gatya). 

A tervezett útvonal láttán (Sárospatak – Vajdácska (27 km) - Tokaj (45 km)- Tiszaújváros (50 km) - Tiszafüred (55 km) – Poroszló (70 km) – Mezőkövesd (25 km) ) reméltük, hogy telefonozásra nem lesz idejük, és bíztunk benne, hogy a sok program újabb élményekkel tölti fel őket.

Nem számít, hogy vasárnap kora reggel van, 6.15-kor indulunk a vonathoz, már ismerjük a forgatókönyvet. 

Vannak "kezdő" szülők, próbáljuk nyugtatni. A vonat késik 35 percet, így tovább nyúlik a búcsúzkodás, amit a (kamasz)gyerekek nem viselnek túl jól...szemmel láthatóan. Bence anyukája még szeretné kicsit ölelgetni, puszilgatni a (kis)fiát, de Bence a vonat ablakából egy lazán odadobott legyintéssel elköszön a családtól.

Bence anyukájának hozzájárulása a blog hitelességéhez 😄

Mi sem kapunk sokkal többet, de a tavalyi után nem is számítunk rá. Nem várjuk meg a vonat indulását (bár Apa hajlott rá), Viktor bára, Szabi bára és a többi felnőttre bízzuk a gyereket (megnyugtat az idén is utazó iskolapszichológus,Gábor bá ottléte),

és hátat fordítva a vonatnak útjára engedjük...és egy pici reményt fűzűnk ahhoz, hogy a héten kapunk egy kis izelítőt az eseményekről. Bízunk benne, hogy tavalyhoz hasonlóan Viktor bá a lelkesen készített fotókat, videókat legalább kétnaponta megosztja velünk a Herman oldalán.

Az iskola oldalának statisztikáját megdobtuk a héten, türelmetlenül és csalódottan vettük tudomásul, hogy a helyzetjelentés elmarad.  Összedolgozva Bence anyukájával a kapott kis morzsákból legalább arra rájövünk, hogy hol lehetnek a gyerekeink és egy-egy fotóból, vagy egy-két szavas telefonüzenetből konstatáljuk, hogy (jól) élnek. 

Barnán, fáradtan, élményedúsan, 323 kilométer után újra itthon. Egy kis élménybeszámolót kapunk, Viktor bá (végre) feltöltött fotóiból is.