Azt hiszem szerdára a nyaralás a hangulat mélypontjához ért. Amikor terveztük az idei pihenést, egyik érvünk az volt, hogy használjuk ki a lehetőséget amíg még Levente velünk akar nyaralni, hiszen nemsokára eljön az idő amikor már nem mi leszünk ehhez a megfelelő partnerek. Eljött az idő, bármilyen szomorú is, de tudomásul kell vennünk.
Levente Olaszországgal az aqualandi programot és a pizzázást azonosította, és mivel mindkettőn túl voltunk, így a szerdai napra hozta a "formáját". Az előre végzett kutatómunkám eredményeként felsorakoztatott programok dugába dőltek, egyetlen szórakozása a sarokban lévő ágyán feküdni és a telefont nyomkodni. A fülhallgatón keresztül hallgatott zene teljesen megszüntette számára a külvilágot. Kamasz...legyintünk sokszor, kiismerhetetlenek, öntörvényűek, kezelhetetlenek. De mégis rosszul esett a lelkemnek, hogy az ő kívánsága volt az olaszországi homokos tengerpart, és gyakorlatilag egyszer áztatta benne a lábát 30 percig. Nem tudom és nem is akarom überelni az elektromos kütyüket. Belefáradtam, és azt ér(e)z(t)em, hogy már nincs erőm ezzel megküzdeni, ez a kamaszos nagyfokú érdektelenség túlnőtt rajtam. És ha belül a lelkünkben vihar dúl, hiába süt hétágra kint a nap, még ha az a tengerparton is van.
A nap további árnyékaként borult rám, hogy bár Apa az előző napi leéégés miatt, nem akart a napon lenni - és ez érthető is - mégis úgy éreztem, hogy a délelőtti piackereső kiruccanásunkon az otthoni munkahelyi gondok miatt csak fizikailag volt velem. Egyedül maradtam az élményszerzési vággyal a helység feltérképezésével és annak megosztásával. Bár Apa kézségesen vezetett a kért cél felé, de a gondok burájába burkolozva úgy éreztem, hogy nem férek hozzá közel.
Pedig bőven lett (volna) felfedeznivaló. Az előre felkutatott piaci "jelentés" szerint szerdán Ca'Savio a soros. Az előre olvasott információk és a kolléganőm ajánlata alapján szerettem volna megtapasztalni az olaszok semmihez sem hasonlító piacának hangulatát. Útközben tettünk egy kis kitérőt Treporti felé, amely egy kissé kieső kisváros a Velencei-lagúna partján. A környék egyik olyan kis városa amelyet még nem leptek el teljesen a turisták, és ahol még megmutatja magát az igazi olasz kisvárosi lét hagyományos formája. A város főterén álló templomról készült gyors fotó után
már rohantunk volna is vissza, amikor megláttam a Lio Piccolo táblát. Oda el kell menni - írták sokan a neten. Egy festői úton érhető mocsarakkal teljesen körülvéve, a táj, az ökoszisztéma gazdagsága és az ősi helyi hagyományok miatt egyedülálló környezetet ölel fel. Egy gazdaságon vezet keresztül kb. autónyi szélességű keskeny út
mondhatni bicikliút, amelynek két oldalán Lio Piccolo sajátos szigetcsoportja ad otthont a gazdag madárvilágnak, amelyeknek a hangja minden külvilági zajtól mentesen öleli körbe a lagúnák atmoszféráját.
Lio Piccolo egy aprócska falu (?), tulajdonképpen egy-két házzal, egy kápolnával és egy toronyórával. Hangulata leírhatatlan, a mocsaras, csatornás , festői környezet, valamint a gazdag madárvilág felejthetetlenné teszi.
Kilépve az "álomvilágból", már nem tettünk kísérletet a piac felkutatására, Apa szerint már megtaláltuk volna ha egyáltalán létezik.
A délutáni egyedüli séták a tengerparton nem erősítették a családi nyaralás érzését bennem. A négy fal továbbra is biztos menedéket adott a gépezni vágyó családtagoknak.
A naplemente után Apával elmentünk felkutatni a Velencei-lagúna cavallinoi gazdag madárvilágát, de rossz fele indultunk, így az utca szélén lévő kirakatoknál ragadtunk le.
Egy esti séta tengerparti gyaloglás még belefért a napba, de a napi esemény(telenség)ek nyomott hagytak bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése