Van egy cicánk

Régóta vágytunk egy kutyára...helyette lett egy cicánk.
Levi évek óta szeretett volna , ahogy mi is egy kutyust, de mivel az udvaron osztoznunk kell, ezért nehézségekbe ütközött volna egy eb,  és tartása kivitelezhetetlen volt ilyen körülmények között.
Akkor legyen macskánk! - próbált rábeszélni minket Levi. Meg kell mondanom, hogy életemben nem voltam macskarajongó, soha nem vágytam, hogy macskám legyen, és valamiért kicsit irritáltak is.
Így aztán nem lett cicánk...eddig.
Kb. másfél hete hajnalban iszonyatos macskanyávogásra ébredtem. Aztán a délelőtt folyamán többször is hallottam órákon át tartó sírását, a szomszéd meggy fájának tetejéről. Keservesen és segítségkérően nézett rám, de azonkívül, hogy biztattam, hogy jöjjön le, nem tudtam mást tenni érte. És lejött! Másnap kora reggel az udvarunkon sírdogált, indulás előtt még adtam neki enni, aztán Apáék is mielőtt elindultak dolgozni, iskolába.
Még aznap délután bár Apa feltette a kérdést, hogy mit csináljunk, befogadjuk-e a kb. három hónapos sovány, magányos koromfekete cicát, nem volt kérdés, hogy kezd a szívünkhöz nőni.
Így lett Jolánkából (Anya, de ez fiú!) az igencsak fantáziadús névre hallgató Cirmi, bár egyre inkább úgy tűnik, hogy a Puskagolyó név lesz a legjellemzőbb rá.
És mi változott amióta családtag lett Cirmi?
- Apa az eddigi ébredés utáni első mondata felém "Szia Cica, szeretlek" pár napja "szia Cica, adtál enni Cirminek? - re változott
- hazaérkezésünk után Puskagolyó nem vár az ajtóban csalódottak vagyunk, és aggódunk, hogy vajon nem halt-e éhen amióta nem láttuk
- ha hazaérkezés után pár perccel később megjelenik, mindenki kidob mindent a kezéből, Apa a távírányítót, én a fakanalat, Levi a matekkönyvet (azt bármikor és bármilyen indokkal), és rohanunk szembe Cirmivel, ezzel a frászt hozva rá
- Apa első útja már nem a lakásba vezet, hanem Cirmi ellenőrzést tart
- a csarnokban már az olcsó felvágottashoz is beállok a sorba
- a nagybevásárlásoknál nemcsak a mi ellátmányozásunk kielégítése zajlik, az állateledeles polcnál is percekig tipródunk, hogy vajon a marhásat, a csirkéset, a halasat, a marhás-csirkéset, a halas-marhásat, a nyulas-csirkés konzervet vegyük-e meg
- Apa és Levi az esti lefekvés előtt 15 percenként kirohannak  zseblámpával ellenőrizni, hogy alszik-e már a macsek
- a hőszigetelt hűtőtáskából pöpec macskaházat csináltunk
- a hónapok óta gondozott bukszusaim látványa már nem okoz akkora örömet, amióta Cirmi játékszernek használja őket (akaratom ellenére, de nevelem)
- másfél hét alatt kb. 500-szor hangzott el a szánkból, hogy Cirmi ül ...és időnként valóban leül (szeretnénk hinni, hogy a mi kérésünkre teszi)
- Cirmivel nem egy nyelven beszélünk, a NEM nála nem szerepel a szótárban
- Apa újra többször felhív napközben telefonon, amitől megdobban a szívem, aztán beleszól: Cica, sír Cirmi, mit adjak neki enni?
- megtapasztaltuk a hízelgés és szeretethiány magas fokát általa
- sokkal többet nevetünk amióta velünk van
- újra megtapasztaljuk, hogy mi az önfeledt játék

Majdnem...

...sikerült. 

Hetek óta hirdeti az iskola, és a szülőiértekezleten is felhívták a figyelmünket a szeptember 16-i bakancskalandra a Budai-hegyekben. Felmérve egészségi állapotomat és erőnlétemet úgy gondoltam, hogy a választható 10 és 20 kilométeres távolság közül az előbbit bevállalom, persze nem egyedül, megpróbálom meggyőzni a fiúkat, hogy tartsanak velem. 

Látták a lelkesedésemet és a kihívással járó izgalmakat, így mindketten azonnal rábólintottak. 10 kilométer nem tűnik hosszú távnak, de tudom, hogy évek óta nekem ez teljesen kilátástalan, és teljesíthetetlen táv volt. Az elmúlt hónapok, hetek tornája után, nem vetettem el egyből a lehetőséget, inkább bizonyítási vágyként élt bennem a túra teljesítése. 

A reggeli borongós idő sem tudta elvenni a kedvemet, óvintézkedések mellett (kálcium, magnézium, megfelelő fehérjebevitel, nagy tasak szőlőcukor, buszbérlet a táskába szükség esetére) elindultunk a fiúkkal megmászni a Hegyet. 

A 10 kilométer lebegett folyton előttem, tudtam vagy inkább éreztem, sőt reméltem, hogy ez a határ még belefér, de egy méterrel sem több. Így aztán a figyelmetlenségünk miatt, valamint a nem egyértelmű útjelzés következtében közel 3 kilométeren keresztül vakvágányon voltunk, elbizonytalanodtam a folytatásban, mert az előrevetített 13 már soknak tűnt. Apa aggodalma, és a terep nehézsége miatti fáradtságból adódó lábremegés pár másodpercig győzni látszott az akaratom felett, de nem hagytam magam. Szőlőcukor doppingot alkalmaztam, és elindultunk felfelé a hegyen, amit nagyon jól bírtam. Időnként hiába kértem az elől járó fiúkat, hogy picit lassítsanak, nekik ez a normális tempó, és ha ennél lassabban mennek, már visszafelé haladnak - vélték, miközben lehagytunk másokat. (persze minket is hagytak le). 

A Sorrento-szikláknál, a táv majdnem felénél aztán történt valami. A "gatyafékes" lejtőnél volt egy olyan rossz mozdulat, amit a térdemben lévő izom nem bírt követni, és a fájdalom a csontomig hatolt. Próbáltam megtartani magamnak titokban , de néhány perc után látványos jelei is lettek, az összeszorított száj, az eltorzult arc , és a magam után húzó láb hamar Apáék tudtára adta, hogy valami nincs rendben. Mindez az erdő közepén, két kilométerre a következő ellenőrzőponttól. Hősiesen kicipeltem magam a hegyen, és Apáéktól elköszönve felszálltam az első arra járó buszra, Apáék pedig követték a további útvonalat, de már könnyebb dolguk (?) volt, mert lejtőn kellett haladniuk. 

Nem éreztem csalódást, megdöntöttem a saját rekordomat, és ami eddig csak álom volt, újra élni kezdett. Két óra alatt majdnem kilenc kilométert tettem meg hegyre fel. 

Mire beértem az iskolába, Apa és Levi is beért, így együtt állhattunk volna a (cél)fotózáshoz, amit én nem éreztem tisztességesnek, de az oklevelet átvettem, mégha nem is az általuk kijelölt úton, de közel 10 kilométeres távot teljesítettem. Apára és Levire meg nagyon büszke vagyok,

hiszen Levi is most esett át élete első (ilyen hosszú távú) túrakeresztségén, és ami fontos, hogy élvezte is.

Horvátország utoljára

legalábbis remélhetőleg csak idén az utolsó bejegyzés Horvátországról, pedig még annyi mindent leírnék, a memóriámba nem bízom annyira, na meg a sok élmény is....

Utolsó napunkra nem terveztünk nagy dolgokat, mivel csak az első két nap fürödtek a fiúk a Krk város strandjain, arra gondoltuk, hogy búcsúzóul legyen egy búvárkodás újra. Az idő azonban áthúzta a terveinket, az eső villámokkal, dörgéssel adta hírül, hogy megérkezett.
Ilyenkor az egyetlen bevásárlóközponton kívül nincs más lehetőség a kikapcsolódásra, és mivel már megtapasztaltuk, hogy ott nem nagyon lehet megmoccani a tömegtől, inkább otthon maradtunk és pihentünk. A netünket is elvitte a vihar, így egyre nehezebben találtuk a helyünket.
Szerencsére dél körül a nap újra áttörte sugarait a felhőkön,  de nem igazán volt alkalmas a fürdésre a hőmérséklet, ezért a tengerparti séta mellett döntöttünk. Egész héten kacérkodtunk a tengeralattjáró túrával, de mivel voltunk már egy hajóúton, úgy gondoltuk, hogy újat nem tud nekünk adni. De tudott. Az ide-oda dülöngélő, oriási ablakokkal elátott "hordó" lehetővé tette, hogy egy kicsit be(le)lássunk a tenger fenekére, élvezni ahogy a halak követnek minket, látni ahogy rajokban úszkálnak, bár nekem a legnagyobb élmény a tengeri sünök voltak. És persze a hatásfokozás kedvéért a turisták szórakoztatása érdekében kincsesládát, kibelezett csónakot is "útba ejtettünk".

Meg még egy album (nem bírom abbahagyni)

Összefoglaló

És még mindig Horvátország

Hatása alatt vagyok. Életem során többször megadatott az a lehetőség, hogy fürödhettem a tengerben, Görögország, Olaszország partjainál, de a Fekete-tenger habjaiban is megmártoztathattam magam a romániai szakaszon. 

De itt valami teljesen más. Nem csak a közeli élmények miatt, a magas hegyek, az öblök, a sziklás partok, a kristálytiszta víz, a semmihez sem hasonlítható panoráma a képzeletbeli életreszóló élmények mappájába sorolták magukat. 

Érkezésünk után Krk város csodáit fedeztük fel, a sziklás, köves partjait, az óváros keskeny sikátorait, a tengerbe nyúló faágakat, kicsit elméláztunk a tengerből kinyúló távoli kis szigetek rejtelmes "életén". 

Másnap homokosabb partra vágytunk, a térkép szerint a Soline-öbölben erre van lehetőség, így Silonál kiterítettük a plédjeinket, bár itt sem a kifejezett homokos partot találtuk. Néhány méterrel odébb viszont egy dagonyázó van, ahonnan messziről jönnek a turisták. A tapasztalat szerint ha valaki bekenni magát az iszappal, ami büdös és nehezen lehet lemosni, egy heti "kezelés" után teljesen elmúlik az izületi gyulladás. Kati mama volt a bátor közülünk, de egy alkalommal használta, így a hatásáról nem tudok mit mondani, de jó kis élmény volt. 

Hétfőn egy kis eső ijesztgetett minket, így a közeli bevásárolócentrumban mulattuk az időt, a többi sok száz emberrel a néhány négyzetméteren. Nem volt túl felemelő érzés, igyekeztünk gyorsan végezni, és az idő is kedvezett már később, délután újra a strandolásé és az erődítményé volt a főszerep. A Frangepánok rövid történetébe láthattunk bele, illetve láthattunk le az erődítmény tetejéről a tenger horizontjára. 

Baskáról sokat olvastunk, oda mindenképp el kell menni , ajánlották többen is, ezért kedden Baskánál vetettük magunkat a partra. A homokos strandról csak álmodoztunk továbbra is, viszont a gyönyörűen csillogó vizes kavicsok látványa magával ragadott. A kavicsos partokat is megszoktuk és talán meg is szerettük. 

Szerdán Malinskára látogattunk, az útikönyv szerint kialakított homokos part van. Nem találtuk, de már nagy reményekkel nem is indulunk el, jó lesz nekünk az apró kavicsos hely is. Viszont találtunk egy viziélményparkot amit Apa is kipróbált. Rég nevettem ilyen könnyesre a szemem. 

A nyaralás tervezése közben már egyet biztosan tudtunk: szeretnénk kihajozni a tengerre. Az ajánlatok közül nehéz volt választani, a hétórás út hosszúnak tűnt, ezért egy három és félórás útra, az amúgy 114 éves katamaránra esett a választásunk. Reménykedtünk benne, hogy nem alattunk fog szétkorhadni. Bizonyos okok miatt a vizitúra nálam kockázatosabb, de legyőzve a félelmeimet, egy életem, egy halálom alapon mindent feltettem egy lapra. Hát megérte! Ez volt nekem a héten AZ élmény. Négy-öt méterre leláttunk a tenger mélyére, szinte még a legkisebb kavicsot is tisztán lehetett látni a kékszínű vízben. Körbehajúztuk a Plavnik szigetet,

amely egy sziklás sziget, kevés élővilággal. Ami különleges, hogy itt tanyáznak a keselyűk, amelyek védve vanna a kis létszámuk miatt. Láttunk is belőle néhányat a sziklák üregében, vagy a sziklafalak csúcsán nőtt fák ágain. 

A magunkkal vitt szendvicseink számát megtizedelték a hajónkat követő Levi szavaival élő halcsorda, de örömmel etettük őket, látványuk kárpótolt az éhségünkért. 

Levi azonban egy másik szót is kitalált, a végelláthatatlan tengeri puszta. 

Egy kép a Robinson Crusoe főnökével, a Plavnik szigeti kapitányunkkal

A nap végén egy kis pihenő után még maradt annyi energiánk, hogy a 10 kilométerre lévő sziklás hegyoldalon fekvő, pazar panorámával kényeztető Vrbnik városát is megnézzük.