Nélkülözhetetlenség

Olyan felemelő érzés amikor egy szülő nélkülözhetetlen a gyermeke számára: "Anya, beírnád a (tiltott) jelszót a laptopba?"

Egy poroszlói reggel

Ülök a ház előtti kis széken, kezemben a meleg gőzölgő kávé...még mindenki alszik...csend veszi körül a házat, az udvart, a falut. A madarak szárnyainak suhogását lehet(ne) csak hallani...a kakas elkésett a kukorékolásával, már ébren vagyok...nyugalom mindenhol, de vágyom arra, hogy mégjobban kitárulkozzon ez a csend, és megnézzem az Alföld horizontján felbukkanó napfelkeltetét , és a szemnek, agynak felfoghatatlan természeti csodákat, Isten tökéletes alkotását. 

Indulnék a biciklimmel, de a házban alvó társaimat nem akarom felébreszteni az öltözködéssel járó hangzavarral , így egy szál pizsiben (cicanadrág, poló - csak és kizárólag falak közötti viselet) elindulok felfedezni a tavi világot. 

Kerekezés közben egy tiszai szitakötő szegődik mellém, majd az egyik bokorból kiugró őzgidát kísérhetem egy darabig, aki előttem rohan néhány méteren keresztül. A természetfilmeket megjelenítő, a folyó szélén felkelő napfelkeltén már meg sem lepődöm. Minden gyönyörű. hemingwayes illuzióm támad a tó közepén ringatozó halászhajó láttán, az erdő szélén áldogáló kócsag mintha csak rám várt volna...egy fényképezés után besétál az erdő sűrűjébe. A fácán színes tollazata beleolvad ugyan a virágokkal tarkított természet színébe, de mozgása felhívja a figyelmet. A fejem felett siklik a sirály szárnyait szétbontva, madarak táncolnak előttem, felettem, a jobbomon és a bal oldalamon. Még mindig csend van...csak a természet hangját lehet hallani: szimfóniát, novellát, lírát, szerenádot, drámát...minden benne van. Szemem, fülem, minden érzékszervem müködésbe lép, egyetlen fontos hangot, képet sem szeretnék elmúlasztani, de az elém táruló gazdagság miatt ez lehetetlen. 

Töltödik a lelkem...eddig azt hittem, hogy a Mennyország csak a hegyek között lehet.

Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, 
Nem mozdulnak a tiszai hajók. 
 

Egyiken távol harmonika szól, 
Tücsök felel rá csöndben valahol. 
 

Az égi rónán ballag már a hold: 
Ezüstösek a tiszai hajók. 
 

Tüzeket raknak az égi tanyák, 
Hallgatják halkan a harmonikát. 
 

Magam a parton egymagam vagyok, 
Tiszai hajók, néma társatok! 
 

Ma nem üzennek hívó távolok, 
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Nyár van

Szokásunktól eltérően idén nem írtunk - különben a már jól bevált - bakancslistát. Ennek talán az az oka, hogy Levi kinőtt a játszóterekből és a "kisgyerekes" programokból, mint a játszótér, a vonatozás, a villamosozás és más klassz társai. Én sajnálom. De persze nekünk is alkalmazkodnunk kell a tini igényekhez  ami a gyors változásokról szól, a gyakori közönyről, így most idén kihagytuk a listakészítést. Ugyanakkor vannak biztos pontjai is, lista ide vagy oda, de idén is meglépjük  a bobot, és valószínű, hogy a Közlekedési Múzeum sem marad ki, na meg a már korosztályt átlépő de még éppen beleférő focitábor is színesíti a nyári palettát.

Viszont nem unatkozunk idén sem. A már említett négyfalszindrómából igyekszünk Levit felrázni, és jöttek is az ötletek, hogy mivel üssük agyon az időt. Az már biztos, hogy idén a vakondtúrának van előnye: büdös, sötét helyeket kerestünk, és találtunk is. Az sem hátrány, ha a  mélyben van valami elektromos kütyü, legyen az akár modern technika, vagy történelmet jelentő múzeumi darabok.A nyári pihenést rögtön egy sáros, büdös, levegőtlen barlangos lézerharccal indítottuk. 

 A bevonzás törvénye alapján ráakadtunk Márió (és barátai) pincéjére, amely minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Az életfunkcióhoz szükséges minimális feltételekkel rendelkező helyiség,  a maximális bent tölthető öt óra (vámpírok és zombik tovább bírhatják) szinte levegő nélkül, sötét és a régi jól ismert játékhangok szolgáltatták a szinte kibírhatatlan hangzavart, de a Commodore 64 és a többi 80-as évekbeli számítógépek és játékok teljesen lázba hozták Levit. Az, hogy meleg van, fülledt és sötét, kit érdekel?  Egy tini (pasi) számára tiszta kánaán. Levi hősiesen három órán át küzdött. Kitartásból jeles.

Hasonló minimumfeltételeket szolgáltatott a szabadulós játék, na de erről majd később.

Apával minket is elkapott a retróláz (retró, retró, retróláz, a limbóláz után szabadon), és az éppen nálunk vendégeskedő gyerekekkel felkerekedtünk, és bevetettük magunkat a szentendrei Retro Design Center nosztalgikus világába, ahol Apával egy kicsit újra gyereknek érezhettük magunkat.

A régmúlt idő érzése teljesen átszőtte az érzékszerveinket, a Sport szelet látványától összeszaladt a nyál a szánkban, a szódásüveg, a lámpaernyő és egyéb tárgyak megtekintése után mosolyogva gondoltunk vissza a 80-as évek világába, a nagymama pongyolájának látványától melegség áradt szét a szívünkben. 

Mind a gyerekek a fagylaltpult előtt, csak rohangáltuk össze-vissza. Cica (ez én volnék), nézd!

Cica, gyere gyorsan! Cica, emlékszel? - hallottam Apa izgatott hangját.

A gyerekkoromat felidéző szekrény tetején sorakozó Fa szappan amit nagy becsben tartva időnként leporoltuk és gyönyörködtünk a gyűjteménybe, miközben a no name ócska román szappannal tisztálkodtunk, összeszorította a szívem. 

Az udvari panoráma  a sok autóval a gyerekeknek kedvezett, főleg, hogy bele is lehetett ülni. 

Vágyakoztunk, nosztalgiáztunk, örültünk, kiváncsískodtunk és szomorkodtunk. A múltba visszatekintve, nemcsak a tárgyak hordozták magukba az élményt, de nagyon sok esetben személyhez is kötődtek, olyanokhoz akik már nincsenek köztünk. Számomra ez is emelte a hely értékét, visszatérhettem egy kis időre gondolatban oda, ahol még minden más volt, ahol még nem fájt a szívem az emléktárgyak láttán, ahol még nem kellett emlékeznem, ahol nemcsak lelki szemeim előtt láttam az arcokat és érezhettem a számomra nagyon fontos családtagok közelségét. 

Leviszáj

Nem szeretek bevásárolni, olyan nehéz ez a szatyor, van legalább öt kiló - panaszkodott Levi, miközben a jobb válláról az ülőkére rakta a teli szatyrot. 

Ne viccelj már! Nem is olyan nehéz, én mindennap cipelem, és előfordul, hogy többet is mindkét vállamon. - sajnálta(tta)m (volna) egy kicsit én is magam. 

Jó, de te lány vagy! - hárított az egyszemgyermekem. Na meg, te már hozzászoktál  a cipekedéshez - fűzte még hozzá udvariatlanul. 

Alkotás

Készül a diszkógömb...

...és elkészült.

https://www.youtube.com/watch?v=tTeuwrbaR-A

Biciklitúra

Az iskola tornaterme felé vezető folyóson éveken át csodáltuk a biciklitúrás fotókat. Levi vágyakozva nézte, és szinte már a napokat számolta, hogy mikor lesz felsős (már első osztályotól felső tagozatos akart lenni), hogy ő is részt vehesen egy ilyen kalandban. Majd addigra már nagy(obb) lesz, erős(ebb), okos(abb), strapabíró(bb), biztattuk magunkat Apával. És eljött az idő. Nagyobb lett, erősebb, okosabb, strapabírobb, de amikor nekünk szegezte a kérdést, hogy mehet-e, elbizonytalanodtunk. Hiszen még olyan kicsi, gyenge, persze okos, de hát vajon  mennyire strapababíró?

Tudomásul vettük a felénk intézett kérést, feldolgoztuk, boncolgattuk, ízlelgettük...de nem jutottunk előre, mígnem egy kedves barátunk egy tavaszi estén elmesélte, hogy kb. 12 évesen mekkora távot tett meg két nap alatt. Na nem mintha lebecsülnék Kedves Barátunk képességeit, de úgy véltük, hogy talán Levi is van olyan talpraesett, és van annyi energiája, na meg gyakorlata, hogy átgondoljuk újra. Rábólíntottunk. Másnap már be is fizettük, hogy véletlenül se maradjon le. Már mi is szerettük volna ha megy. 

Kaptunk egy szép hosszú listát a kötelező és ajánlott biciklifelszerelésről, aminek felét nem értettem, de ami kell az kell! A számla láttán pedig szívinfarktus közeli állapotba kerültem, na de végülis csak egyszer kell ennyire felszerelni, jövőre már olcsóbb lesz a túra. Lepecsételt papírral kellett igazolni a bringa szervízelésének tényét, és amikor a vasútállomásnál rákérdeztem Apától, hogy úgy-e nem felejtették el lepecsételtetni, mert ellenkező esetben kerekezhet haza Levi, Apa megnyugtatott, hogy ebben az esetben, hozza a céges (kéményboltos) pecsétjét és azzal nyom rá egy "igazolást". (Apa mindent megold)

Csomagolásnál is még motoszkált bennem a bizonytalanság, de amikor megláttam a Keleti pályaudvar parkolójában, a biciklijüket toló Levinél fiatalabb (kis)lányokat, elengedtem minden kérdéses gondolatot.  

Az Iskolaigazgató Viktorbá, a Tornatanár Szabibá, a Médiás (Keksz)Ernőbá, és az Iskolapszichológus Gáborbá 

felügyeletével útnak indult a lelkes csapat. Ha én mentem volna biztos, hogy szükségem lett volna Gáborbára, mert egy kb. 270 kilóméteres túra megtételéhez egy jó nagy adag lelkitúrbóra lett volna szükségem, a testiről nem is beszélve.  Na de nem én mentem...szerencsére..nem is bírtam volna. Fényképen nézni is fárasztó volt, ahogy tekernek a felfelé vezető úton , és mindezt úgy kb. 53 kilométeren keresztül, Mezőkövesdtől Felsőtárkányig és Eger környéke keresztül-kasul. Levi reméli, és joggal, hogy jövőre az Alföld lesz az úticél. 

Az életre szóló élmények képzeletbeli mappájába tettük a hetet Levi elmondása alapján.  A strandok,

 a kirándulások,

 a hosszú fárasztó, de élményekben bővelkedő bicikliútak,

 az éjszakába nyúló zenés bulik, a sok nevetés és kacagás a nyegle, kamaszos vicceken,

 a múzeumok ritka látnivalói

 tették színessé a hetet. 

Na meg az egységes, neonszínű polók,

amit második nap kaptak kézhez, és a Viktorbá által felrakott mindennapi képeken az egész társaság egységesen, mint védjegyet viselték a polókat. Nem kell hozzá túl sok logika, hogy ha mindenki minden nap azt az egy polót öltötte magára hét napon keresztül, akkor milyen illata lehetett az utolsó nap. Remélem, hogy legalább éjszakára átöltöztek. De akkor miért kérték, hogy csomagoljunk polókat? Bár volt egy olyan gyanúm, hogy nem lesz rá szükség...mert én már tapasztalt anyuka vagyok. (Levi általában egy nadrág-egy poló kombinációval végig viszi a heti táborokat)

Koszosan, büdösen, csokibarnán, 270 kilométer és hat nap után fáradtan ért haza...de gazdagon. 

Leviszáj

Napi fejlesztés:
Levi, mondj három szót, bármit ami eszedbe jut!
Levi: unom, már, matek.
A következő feladat, hogy mindegyik szóval mondj egy-egy összetett mondatot!
Levi: Unom már a matekot. Nem összetett, de igaz. Na, akkor mára meg is volt a fejlesztés - és ott hagyott az asztal mellett. 

Visszatértem

Nem, nem,nem nőtt még fel a kamasz gyerekünk. Illetve egyre jobban a fejünkre nő, és nem csak testi mivoltában. 

Imádjuk persze ezt a kort. Naponta gyakran mantrázzuk, hogy kitartás, vele jár, türelem...

De kamasszal élünk együtt. Olvastunk persze sokat erről a korszakról, hogy ne érjen váratlanul minket, és több száz könyv elolvasása után úgy éreztük, hogy mi kellőképpen felvérteztük magunkat információkkal, véleményekkel, és most már tuti, hogy nem fog ki rajtunk semmi. Jó érzés volt...magabiztosak voltunk...vártunk....aztán jött a lavina...sodort magával mindent. Mi meg csak fogtuk a fejünket és kapkodtuk igen gyorsan, mert nem értettük, hogy mi zajlik...pedig nem mi vagyunk testi-lelki fejlődésben. Megkérdőjeleztük a sok szakember "gyerekes" állapotát, vajon élt már kamasz gyerek közelében? Amikor csak úgy záporoznak a visszaszólások, a vigyorral társult szemtelen és pimasz megjegyzések hallatán néha alig tudunk levegőt venni. Vajon a szakember ment már be olyan tini szobájába, ahová legszívesebben oxigénpalackkal a hátán és oxigénmaszk kíséretében ajánlatos belépni az oxigénhiányos és kellemetlen illatok (na jó, mondjuk ki, szagok) túlélése érdekében. 

Igazuk van, türelemmel sok minden elérhető...egy felnőttnél...talán. 

De amikor komoly szócsatát vívva és komoly fizikai behatással tudok eljutni az ablakig mielőtt a gyerekem megfulladna (bár a fene sem tudja, hogy hogy képesek oxigén nélkül élni, igen, igaz, bizonyíték, hogy különleges élőfaj), az idegszálaim megtépázva, de mégiscsak sikerrel párosulva ujjonganak, hiszen legalább bukóra nyithattam az ablakot. Hogy teljesen kitárni? - na azt nem! Azt hogy képzelem? Még a végén beáramlana a szobába a meleg, tiszta levegő, és oda lenne a minden igényt kielégítő kamaszlevegő. 

Hogy éljük túl, hogy a gyerekünk a nap 24 órájából tizenkettőt alszik (és nem mormota), tizenkettőt pedig a szobájában ül, fekszik, ül , fekszik, ül, fekszik...Vajon tudja, hogy az ajtón túl létezik élet? 

És ha időnként kirángatjuk lilaködös világából, hogy egy kis életre motiváljuk, nem biztos, hogy jól járunk. Egyetértek, hogy nem a legjobb motiváló módszer a háztartásban való segítség, de mégis megnyugszik aggódó szülői szívünk, hogy legalább a vérkeringését egy picit serkentjük, na és csak pár lépés a konyha a szobájától, az talán még leküzdhető távolság.  A mosogatógépből kipakolt edények annyira nem szívlelik ezt a fajta segítséget, és ezt látjuk a lepattogott tányérszélekről, a szénaboglyához hasonlóan bedobált evőeszközökből (régebb még megtudta különböztetni a kést a villától), a zománcozott edények fekete foltjairól. 

Álomvilágának ablakai (azok is) szorosan zárva vannak, de istenuccse úgy benéznék oda néha. Vajon mit lát amikor a fizikai világ szeme előtt lévő tárgyai ködbe vesznek? Amikor megkérem, hogy egy kiló cukrot a padlásról hozzon le, és egy kiló liszttel a kezében állít be, büszkén, hogy teljesítette küldetését. Amikor - szerintem - érthetően, szemkontaktus mellett - segítségét kérem, hogy az összenyomott műanyagpalackok között lévő három darab ép palackot mentse ki, mert szükségem lenne rá, örömmel rohant , hogy megtalálta a három ép palackot és összenyomta és visszadobta, ahogy kértem. Mielőtt felmerül bárkiben is a gyanú, a szeme és a hallása is szerencsére tökéletes. És elvileg mindketten magyarul beszélünk. 

Szóval, imádjuk ezt a korszakot, ennek minden előnyével (?) és hátrányával. A félig teli pohár mentalitással próbálunk jókat mosolyogni, és várunk türelemmel, hogy a végére érjünk. Potom 6-8 év. 

Imádom! ❤