Visszatértem

Nem, nem,nem nőtt még fel a kamasz gyerekünk. Illetve egyre jobban a fejünkre nő, és nem csak testi mivoltában. 

Imádjuk persze ezt a kort. Naponta gyakran mantrázzuk, hogy kitartás, vele jár, türelem...

De kamasszal élünk együtt. Olvastunk persze sokat erről a korszakról, hogy ne érjen váratlanul minket, és több száz könyv elolvasása után úgy éreztük, hogy mi kellőképpen felvérteztük magunkat információkkal, véleményekkel, és most már tuti, hogy nem fog ki rajtunk semmi. Jó érzés volt...magabiztosak voltunk...vártunk....aztán jött a lavina...sodort magával mindent. Mi meg csak fogtuk a fejünket és kapkodtuk igen gyorsan, mert nem értettük, hogy mi zajlik...pedig nem mi vagyunk testi-lelki fejlődésben. Megkérdőjeleztük a sok szakember "gyerekes" állapotát, vajon élt már kamasz gyerek közelében? Amikor csak úgy záporoznak a visszaszólások, a vigyorral társult szemtelen és pimasz megjegyzések hallatán néha alig tudunk levegőt venni. Vajon a szakember ment már be olyan tini szobájába, ahová legszívesebben oxigénpalackkal a hátán és oxigénmaszk kíséretében ajánlatos belépni az oxigénhiányos és kellemetlen illatok (na jó, mondjuk ki, szagok) túlélése érdekében. 

Igazuk van, türelemmel sok minden elérhető...egy felnőttnél...talán. 

De amikor komoly szócsatát vívva és komoly fizikai behatással tudok eljutni az ablakig mielőtt a gyerekem megfulladna (bár a fene sem tudja, hogy hogy képesek oxigén nélkül élni, igen, igaz, bizonyíték, hogy különleges élőfaj), az idegszálaim megtépázva, de mégiscsak sikerrel párosulva ujjonganak, hiszen legalább bukóra nyithattam az ablakot. Hogy teljesen kitárni? - na azt nem! Azt hogy képzelem? Még a végén beáramlana a szobába a meleg, tiszta levegő, és oda lenne a minden igényt kielégítő kamaszlevegő. 

Hogy éljük túl, hogy a gyerekünk a nap 24 órájából tizenkettőt alszik (és nem mormota), tizenkettőt pedig a szobájában ül, fekszik, ül , fekszik, ül, fekszik...Vajon tudja, hogy az ajtón túl létezik élet? 

És ha időnként kirángatjuk lilaködös világából, hogy egy kis életre motiváljuk, nem biztos, hogy jól járunk. Egyetértek, hogy nem a legjobb motiváló módszer a háztartásban való segítség, de mégis megnyugszik aggódó szülői szívünk, hogy legalább a vérkeringését egy picit serkentjük, na és csak pár lépés a konyha a szobájától, az talán még leküzdhető távolság.  A mosogatógépből kipakolt edények annyira nem szívlelik ezt a fajta segítséget, és ezt látjuk a lepattogott tányérszélekről, a szénaboglyához hasonlóan bedobált evőeszközökből (régebb még megtudta különböztetni a kést a villától), a zománcozott edények fekete foltjairól. 

Álomvilágának ablakai (azok is) szorosan zárva vannak, de istenuccse úgy benéznék oda néha. Vajon mit lát amikor a fizikai világ szeme előtt lévő tárgyai ködbe vesznek? Amikor megkérem, hogy egy kiló cukrot a padlásról hozzon le, és egy kiló liszttel a kezében állít be, büszkén, hogy teljesítette küldetését. Amikor - szerintem - érthetően, szemkontaktus mellett - segítségét kérem, hogy az összenyomott műanyagpalackok között lévő három darab ép palackot mentse ki, mert szükségem lenne rá, örömmel rohant , hogy megtalálta a három ép palackot és összenyomta és visszadobta, ahogy kértem. Mielőtt felmerül bárkiben is a gyanú, a szeme és a hallása is szerencsére tökéletes. És elvileg mindketten magyarul beszélünk. 

Szóval, imádjuk ezt a korszakot, ennek minden előnyével (?) és hátrányával. A félig teli pohár mentalitással próbálunk jókat mosolyogni, és várunk türelemmel, hogy a végére érjünk. Potom 6-8 év. 

Imádom! ❤