Erdély

Két év után újra nekiindultunk az erdélyi körútunknak, régen látott rokonok, barátok, ismerősök látogatása mellett, a testi, szellemi pihenés és felüdülés is motivált. Lelkesedésünket fokozta, hogy most már nem kell közel 12 órát utaznunk, a rövidebb-hosszabb szakaszon kiépített romániai autópályáknak köszönhetően Orosházától már hat óra alatt értünk el a célunkhoz egyetlen megállással. 

Az előre összeállított zenei palettánknak köszönhetően az utazást is kellemesen feldobtuk,

Buli van

és a hegyek, völgyek lenyűgöző látványa mellett

szinte észre sem vettük, hogy milyen gyorsan közeledünk Szentiván felé. 

Az egy hét kevésbé szólt a testi pihenésről, de a sok élmény feledtette a fáradtságot.

A kiadós étkezések,

a rokon- és barátlátogatások során elénk rakott hurka, kolbász, mics, és más szemet gyönyörködtető, ízlelőbimbót kényeztető ételek (este 9-kor is enni kellett) feltöltöttek energiával, amire szükségünk is volt. 

A vasárnapi református istentisztelettel egybekötött komollói Csűrös család találkozó melengette a szívemet, 

a körülbelül 150 fős - néhány kivétellel - Csűrös között családtagnak éreztem magam. Néhány nappal később a közel 10 méteres családfa tekercset izgatottan hajtottuk ki, hogy megnézzük, hol is van a helyünk az 1711-es évektől levezetett sokágú fának, de kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy lemaradtunk róla. Sebaj, pótoltatjuk!

Kedden a szívemnek oly kedves "nagycsaládos" barátainkkal elindultuk Rozsnyó felé,

Rozsnyó felé félúton

 hogy "meghódítsuk" a várat 

és bevessük magunkat a dinók közé. 

Az alapoktól kezdtük, kisvonatnak álcázott járgánnyal 

mentünk fel a vár kapujáig, onnan pedig gyalog vágtunk neki a csúcsnak. Indulás előtt Kati mamával nem igazán gondoltuk át, így a "csípkés" túraszandálunk nem igazán volt a legmegfelelőbb választás. Hála Apának és óvó figyelmének (Cica, a földet nézd ne az ékszereket), szerencsésen fel- és lejutottunk a hegyről. 

Szerdán visszaröppentünk egy kicsit a múltba a csernátoni falumúzeum magas fenyőfái és korhű ház falai között. 

Délután a kézdivásárhelyi (kacat)Gyűjtemények házát vettük górcső alá. Volt ott minden ami szem, szájnak ingere. A több mint 6700 kinder tojás figura teljesen lázba hozott, még minket felnőtteket is, de a sok öngyújtó, vasaló, szalvéta, érem és még miegymás szintén ámulatba ejtett. Tanulság: semmit ne dobjunk ki, bármikor lehet belőle múzeumot nyitni. 

Kétségkívül a hét csúcspontja a csütörtöki program volt. Kati mamát lepasszintottuk, újdonsült barátnője hívta meg ebédre és beszélgetésre, amit Apa egyszerűn pletykarovatnak minősített. Bár Apa szerint ha két nő beszélget, az már ebbe a kategóriába tartozik. Mi pedig meglátogattuk a "nagycsaládos" barátainkat, megettük a finom ebédet (10-en ültük körül az asztalt) és utána nekivágtunk a sugásfürdői kalandparknak. 

Levi is azt tervezte, hogy előbb a gyerek, majd a felnőtt pályát hódítja meg, Apa az utóbbira vágyott, az én terveim között nem szerepelt nagy volumenű elhatározás, azzal is megelégedtem, hogy nem estem hasra egy-egy kiálló ágba. Nekem már az a kalandpálya és túlélőtúra egyben. 

Levi a gyerekpályával is megelégedett, de azt legalább nyolcszor mászta végig, Apa is nekiveselkedett a felnőtt pályának, hol könnyebben, hol nehezebben vette az akadályokat. 

A kalandparkban

Volt olyan rész is, ahol ég és föld között maradt, azon izgultam, hogy hogy fog onnan lejönni. Két felől is megnyugtattak, Apát kötéllel is lehozzák ha akarja, de Apa nem adja magát könnyen, ha egyszer valamit elhatároz azt végig csinálja. Cica, megoldottam volna, ha másképp nem, leugrom  - közölte Apa bátran, már lentről a földön.

A legélvezetesebb része mégiscsak a vége volt: vidám megérkezés a biztonságot nyujtó talajra.

Apa földet ér

Pénteken újabb csendesebb, pihenősebb napot tartottunk, hogy szombat hajnalba újra nyakunkba vegyük a majdnem hatórás utat. 

Hazaérkezés után már csak emlékeinkben maradtak az élmények, amit a szemünkkel láttunk kevésbé volt élvezetes.