Harmadik nap a túlélőtáborban!

Egyre jobban megszokjuk, és ha már véget ér, hiányozni fog! Lassan kezdek ráérezni a két gyerekes családi létre és amire tökéletesíthetném , Gabcsi nélkül maradunk.
Áldott jó gyerekek! Amikor alszanak! Csak a déli alvás nem akar menni, pedig én annyira vágyom, hogy egy kis csend és nyugalom legyen, de a fiúk is annyira várják, hogy újra tűzoltók és társaik legyenek. Pedig ha valamikor ma igazán lett volna okuk az alvásra.
Ma a Gellért-hegy bevétele volt a cél. Busszal mentünk fel, de mivel a busz a másik oldalra vitt, ezért felkellett másznunk a citadelláig és onnan jöttünk lefele ... amíg Levi meg nem szólalt! "csend! Hallok valamit! Gyerekek kiabálnak. Gyere Gabcsi, ott a játszótér!" - és már el is tűntek mint két szürke szamár.
Azok a csodálatos csúszdák! Van cső-, egyenes, görbe, kicsi, nagy, piros, zöld és minden ami szem-szájnak ingere. A számlálásba is elfáradtam volna, ezért nem is számoltam, hogy hányszor csúsztak le, de min. 70. A fáradtsággal harcoltak, néha az orruk a hegyet verte, a lábuk összeakadt, de rohantak fel, hogy újra lecsúszhassanak. A sebek amiket a csúszdába szereztek, észre sem vették, a fájdalmak eltörpültek az izgalmak mögött. Én meg nem szóltam a sérülésekről.
Újabb kísérletet tettem a délután alvásra, egy igen kis sikerrel, többszöri nekifutásra. Levi aludt, kb. 10 percet, Gabcsinak még engedelyézett ugyanennyit és indult utána a délutáni műszak.
Mivel sajnos a holnapi palacsintasűtéshez sem olaj, sem liszt nem volt itthon, elindultuk az auchanba négyesbe. Büszke vagyok magunkra! Gabcsi valamilyen oknál fogva két másodpercenként közölte, hogy "mindjárt megőrülök". Levi közösséget vállalt vele, és már az idegrendszerem kongatta a vészharangot, hogy hagyják abba, különben mindjárt megőrülök! :-)