Gyülekezeti tábor

Életem ott van Isten tenyerén,

Azért nem félek én,bármi fáj nekem:
Mosolyog a szemem,
Száz jajszó között is bízom vakon,
Hitem fel nem adom!
Rám törhet vadul ezer baj,veszély,
Isten így szól: Ne félj!
Mitől és kitől is félhetnék én
Az Isten tenyerén?

Eldugott kis falu ad helyet a csendeshétnek. Nem ér oda a világ zaja, nem látunk politikai hirdetőtáblákat, nem nézünk tévét, nem nyomogatjuk a telefonjainkat, nem hagyjuk, hogy a világi dolgok közénk keveredjenek, és ellopják azt a pár napos békés, meghitt világunkat.  

Virággal körülölelt (tornácos)házak, körtétől, fosós szilvától, sárgabaracktól roskadozó gyümölcsfák sorakoznak az út két oldalán. Az út közepén sétálunk, autó alig jár arra. A falubeliek mindig köszönnek nekünk, mintha régi ismerősök lennénk. 

Éjszaka a békák kuruttyolása adja az éjjeli zenét, reggel a kakas kukorékolása ébreszti a falut. 

Ilyen helyen nem nehéz lecsendesíteni a lelkünket, hogy az igére, a tanításra és a beszéletésekre figyelhessünk.  A kiscsoportos alkalmak kapukat nyítanak meg magunk és egymás írányába. A közös étkezések újfajta élményt adnak. Hálát adunk minden alkalommal az asztalra kerülő eledelért. Új barátságok születnek, a régiek még erősebbekké válnak. Együtt kirándulunk, kisvasútazunk, énekelünk, szalonnát sütünk, és együtt táltjuk a szájunkat a magokból és dióhéjakból faragott csodák előtt.

Az addig ismert arcok mögött megismerjük az embert, a hivőt, a gondokkal küszködőt, a nagymamát, a szakácsot, az óvonőt, a bátort, a túlélőt, a bizonyságtevőt. Mindenkitől gazdagodunk. A figyelmességek, az apró (jó)cselekedetek, a sokat adó ölelések, a pici ajándékok úgy vesznek körül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Isten munkálkodik köztünk. 

Utolsó ebédünk a búcsúzást hozza magával. Nem várjuk, maradnánk még. Épülnénk emberségből, megértésből, elfogadásból, hitből, szeretetből. Ott, az Isten tenyerén.