Gyökerek

Otthonról-haza. Itthonról-haza. Otthon vagyok a családdal, itthon vagyok a gyökereimnél. Itthon vagyok a családom közt, otthon vannak a gyökereim. 

Ülök a teraszon a barátaimmal, és a közeli terveinkről beszélgetünk. Erdélybe utazunk. Megyünk haza - mondom , olyan természetesen kiejtve a szavakat. HAZA. Érzed a kötődést még mindig? - intézi felém a kérdést a barátnőm. 

Már egy ideje gondolkodom ezen, de meglep, hogy másban is felmerül ez a kérdés. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (Tamási Áron). Hol van az én otthonom?

Székelyvér folyik az ereimben, és erre nagyon büszke vagyok, de a székely mentalitásomat úgy érzem, hogy lassan "kinövöm". Nem akarom, de formál az a társadalom, ahová kerültem és amiben élek.

A családommal élek, az én szűkkörű , de mindennél fontosabb személyekkel a világon. Ha hazajövök a Székelyföldre, úgy érzem, hogy az enyéim között vagyok. A gyökereimnél. 

Hosszú idő után újra lehetőségem van ott ébredni reggel, ahol gyerekkorom nyarainak egy részét töltöttem. Már csak a falak a régiek, minden megváltozott. De mégsem. A ház mögötti domb emlékeket ébreszt bennem, az udvaron a járdaköveken lépkedve mindegyik ismerősen néz vissza rám. A közkapu lekerült , de a kőből megtudom állapítani, hogy hol állt régen. A ház fala amihez számtalanszor dobáltam a maroknyi labdámat, még mindig olyan stabilan tartja magát.  A lépcsőkön lévő repedések még őrzik a szeretett felmenőim lépésének nyomait, emlékeit.

Kimegyek a domb tetején lévő temetőbe hozzájuk. A néma békés csendet a faluból felhallatszó kakas kukorékolása töri meg. A fejfákon át lenézek a házakra, a füstölgő kéményekre, a kasszával a vállukon hazasiető emberekre. Itthon vagyok.   Bár nem a szülőfalum, de ahhoz valahogy kevesebb érzés köt. Hiába állnak a szülőházam falain túl, a régmúltat idéző bútorok, a kút az udvaron hiába érzékelteti, hogy ő adta az életet jelentő vizet, valahogy ott már minden idegen. 

Ülünk nagynénémmel a konyhában és könnyeinken, mosolyainkon keresztül emlékezünk. A percek olyan gyorsan peregnek, hogy észre sem vesszük, hogy órákon át egymásba szavába vágva, vagy éppen csüngve a másik mondatain már ránk köszönt bőven az este.  Úgy kell a lelkemnek ez a beszélgetés, mint egy falat (erdélyi házi)kenyér. Bár később került a családba, de mégis ő köt össze velük. Ő a kapocs. Nem csak ezért fontos nekem.   Látom benne azt a tisztaságot és értéket, amit a székelyvér jelent, és amilyen lenni szeretnék. Mesél a falu életéről. Az összetartásról. A segítőkészségről. "Elmagyarosodtam" akaratom ellenére, annyira hiányzik és vágyom arra, hogy ilyen emberek között éljek. Ilyenkor még jobban megértem, hogy miért vágyott újra itt élni Gizi Mama és Papa. 

Ülünk a picike templom padjában Piroskával. A hátsó padba húzzuk meg magunkat, ismerve a falusi szokást, nem akarok feltünősködni. Emlékezni szeretnék, elcsendesedni, hálát adni és kérni. Istentől. Áldja meg azokat, akik itt élnek. Erősítse a székelytudatukat. Erősítse az én székelység érzésemet. 

Életemben először állok meg a falu megterített úrvacsorát szolgáló asztala előtt. Nem tudok észrevétlen maradni, érzem a rám szegeződő tekinteteket, de nekem csak az jár a fejemben, hogy abból a kehelyből iszom a bort, amit a felmenőim, családtagjaim vettek a kezükbe és itták belőle a bort. 

Itthon vagyok. Bőröndbe csomagolom a cuccainkat, emlékeimet , élményeimet, és a családdal haza megyünk. Itthonról haza. Szerencsésnek érzem magam.