2019. június 21., péntek

Belecsaptunk a lecsóba

a nyári szünet kezdetével. Már nagyon szenvedtünk az iskola utolsó heteiben, és nem csak a meleg volt az oka. Túlélésre törekedtünk, és szerveztük a nyarat, miközben még az utolsó fizika képleteket és matek egyenleteket kellett (volna) megoldani. Az évzáróval végre pontot tettünk a tanulásra (ezúttal is bezsebeltem egy oklevelet)
a bizonyítvány látványának sokkjától felocsúdva egy nagy legyintéssel tovább lépünk. 

Amiről álmodozunk, és ahogy tervezzük a nyarat.
És ahogy indul a nyári szünet.

A szokásos csütörtöki délutáni bevásárlásomat intézem a csarnokban, amikor hív Levi telefonon. Nem tudom felvenni, hiába hívom vissza , folyton foglaltat jelez. Megszólal a vészharang. Biztos, hogy Apát hívja. Több sikertelen hívás után, úgy döntök, hogy hagyom a csudába a többi bevásárolnivalót, rögtön indulok. De mégis hová? 
Apa hív. Nem várom meg, hogy beleszóljon, mi történt? - szegezem neki a kérdést egyenesen. Levi elesett a biciklivel, és most teszik be a mentőbe - mondja Apa, és próbál megnyugtatni, hogy "semmiség" az egész. A kulcscsontja sérült, tört vagy repedt, de nagyobb baj nincs - teszi hozzá Apa. Kérem, hogy tartoztassa fel a mentőt, ha lehetséges, és megoldható, 10 perc múlva ott vagyok. Megvártak. A szírénázó mentőautó hangja néha elnyomja a beszélgetésünket, de igyekszünk jó hangulatban eltölteni a kórházig vezető útat. Levi is sziporkázik, szinte kalandként éli meg a helyzetet. Én kevésbé tudom értékelni. A hiba bennem lehet. Már öreg vagyok az ilyen kibillenésekhez. 
Néhány röntgen után összegezzük a sérüléseket. Pár horzsolás, egy ujjtörés, egy kulcscsontrepedés, és a kezdeti optimizmus és tinis lazaság mögül a stresszel járó feszültség is felszínre kerül, ami egy ájulásközeli állapotban mutatkozik meg Levinél. Mindent gyorsan orvosolnak, gipsz ide, rögzítő oda, szigorú tanácsok után végre elhagyjuk az intézményt. 
Újra tervezzük a nyár első néhány hetét. Pedig milyen jó kis programjaink lettek volna! Hogy vártuk Apával a Levi biciklitúráját, azt az egy hetet, ahol ő is nagyon jó szokta magát érezni, és mi is tudunk lazítani. Megrázzuk a fejünket, a valóságra figyelünk, most más a dolgunk. Három hét múlva a gipsz és rögzítő levétele után újra programozunk. Már nagyon várom. 

2019. június 11., kedd

Gyökerek

Otthonról-haza. Itthonról-haza. Otthon vagyok a családdal, itthon vagyok a gyökereimnél. Itthon vagyok a családom közt, otthon vannak a gyökereim. 
Ülök a teraszon a barátaimmal, és a közeli terveinkről beszélgetünk. Erdélybe utazunk. Megyünk haza - mondom , olyan természetesen kiejtve a szavakat. HAZA. Érzed a kötődést még mindig? - intézi felém a kérdést a barátnőm. 
Már egy ideje gondolkodom ezen, de meglep, hogy másban is felmerül ez a kérdés. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (Tamási Áron). Hol van az én otthonom?
Székelyvér folyik az ereimben, és erre nagyon büszke vagyok, de a székely mentalitásomat úgy érzem, hogy lassan "kinövöm". Nem akarom, de formál az a társadalom, ahová kerültem és amiben élek.
A családommal élek, az én szűkkörű , de mindennél fontosabb személyekkel a világon. Ha hazajövök a Székelyföldre, úgy érzem, hogy az enyéim között vagyok. A gyökereimnél. 
Hosszú idő után újra lehetőségem van ott ébredni reggel, ahol gyerekkorom nyarainak egy részét töltöttem. Már csak a falak a régiek, minden megváltozott. De mégsem. A ház mögötti domb emlékeket ébreszt bennem, az udvaron a járdaköveken lépkedve mindegyik ismerősen néz vissza rám. A közkapu lekerült , de a kőből megtudom állapítani, hogy hol állt régen. A ház fala amihez számtalanszor dobáltam a maroknyi labdámat, még mindig olyan stabilan tartja magát.  A lépcsőkön lévő repedések még őrzik a szeretett felmenőim lépésének nyomait, emlékeit.

Kimegyek a domb tetején lévő temetőbe hozzájuk. A néma békés csendet a faluból felhallatszó kakas kukorékolása töri meg. A fejfákon át lenézek a házakra, a füstölgő kéményekre, a kasszával a vállukon hazasiető emberekre. Itthon vagyok.   Bár nem a szülőfalum, de ahhoz valahogy kevesebb érzés köt. Hiába állnak a szülőházam falain túl, a régmúltat idéző bútorok, a kút az udvaron hiába érzékelteti, hogy ő adta az életet jelentő vizet, valahogy ott már minden idegen. 
Ülünk nagynénémmel a konyhában és könnyeinken, mosolyainkon keresztül emlékezünk. A percek olyan gyorsan peregnek, hogy észre sem vesszük, hogy órákon át egymásba szavába vágva, vagy éppen csüngve a másik mondatain már ránk köszönt bőven az este.  Úgy kell a lelkemnek ez a beszélgetés, mint egy falat (erdélyi házi)kenyér. Bár később került a családba, de mégis ő köt össze velük. Ő a kapocs. Nem csak ezért fontos nekem.   Látom benne azt a tisztaságot és értéket, amit a székelyvér jelent, és amilyen lenni szeretnék. Mesél a falu életéről. Az összetartásról. A segítőkészségről. "Elmagyarosodtam" akaratom ellenére, annyira hiányzik és vágyom arra, hogy ilyen emberek között éljek. Ilyenkor még jobban megértem, hogy miért vágyott újra itt élni Gizi Mama és Papa. 
Ülünk a picike templom padjában Piroskával. A hátsó padba húzzuk meg magunkat, ismerve a falusi szokást, nem akarok feltünősködni. Emlékezni szeretnék, elcsendesedni, hálát adni és kérni. Istentől. Áldja meg azokat, akik itt élnek. Erősítse a székelytudatukat. Erősítse az én székelység érzésemet. 
Életemben először állok meg a falu megterített úrvacsorát szolgáló asztala előtt. Nem tudok észrevétlen maradni, érzem a rám szegeződő tekinteteket, de nekem csak az jár a fejemben, hogy abból a kehelyből iszom a bort, amit a felmenőim, családtagjaim vettek a kezükbe és itták belőle a bort. 
Itthon vagyok. Bőröndbe csomagolom a cuccainkat, emlékeimet , élményeimet, és a családdal haza megyünk. Itthonról haza. Szerencsésnek érzem magam. 

2019. június 6., csütörtök

Átmenetileg szünetel

...hirdeti a nagy igazságot a gyerekek mindentudója, Vekerdy Tamás. Abszolút igaza van!
És most én is megmondom a nagy tuttit: tele a t@köm a kamaszkorral. 
Persze, hogy szeretjük a gyereket, különben már útibatyut kötöttünk volna a hátára. Sokszor. 
Ül szemben velem, és figyel. Úgy csinál, mintha figyelne. Már megtanultam, és Apát is mindig erre intem, hogy ne tartsunk percekig előadásokat, beszédünket  ne az "én koromban" kedvenc mondatunkkal kezdjük, mert azzal az utolsó reménysugarunkat is elveszítjük, hogy meghallja a hangunkat. Zsilipszerűen csukódik ilyenkor a füle...agya...értelme. Legyünk rövidek, tömörek, tárgyilagosak, gyorsak és próbáljuk megtalálni a szemkontaktust vele. 
Hiába nézem a szemét, nem látom a tekintetét. Néz mereven, szinte nem is pillant. Valamit mégis néz. Átnéz rajtam. Nem adjuk fel ilyenkor, örök optimistaként bízunk abban, hogy egy-egy pillanatra még ha csak keskeny az a repedés a révedés állapotában ami időnként váratlanul megnyílik (és gyorsan be is zárul), használjuk ki azt a pár másodpercet, hogy ilyenkor talán eljutunk a vele való kommunikáció lehetőségére. Látom a szemében, hogy "fogja az adást". Bólint is. Vette a lapot. Sikerélmény. Majd néhány pillanat múlva újra visszazuhan a kamaszállapotba. Elveszítettük. Azért ott van bennünk a hit, hogy abban a  néhány másodpercben, jókor voltunk jó helyen, és elvetettük a nevelés magját, ami hamarosan szárba szökken.  Kikapáltuk a "miért"-eket, a "miért nem"-ket, kigazoltuk a "na, de anya, apa légyszí" és társai kezdetű mondatokat, tisztába tettük a terepet. Nyugodtan fekszünk le, holnaptól minden más (új) lesz. 
Reggel megjelenik az ajtóban. Hozzám szól. Anya, légyszi...... Üvölteni lenne kedvem, de határozott és mégis lány hangon mondom, hogy NEM. De miért? De miért nem? Na, de anya, apa.....
Keresem a tekintetét, és különben is szeretném ha látná, hogy mindjárt felrobbanok, miközben elmondom az előző napi liturgiát újra. Persze, értelmetlenül. Megint bológat. Nem buta gyerek, csak még álmos...mondom magamnak, biztos, még nem jöttek elő az emlékképek. Visszavonul a szobájába, majd félóra múlva mintha mi sem történt volna, újra nekünk szegezi a kérdést: anya, de miért nem?...anya, apa légyszi... 

2019. június 2., vasárnap

Napfelkelte

Ezt a lökött családot - mondja Apa hajnali 3.17 perckor, miközben álmos szemhéjak mögül próbáljuk a cipőinket megkeresni. Nem sok idő van az ébredésre, a Napnak pontos menetrendje van, nem vár ránk.
Én viszonylag éber állapotban vagyok, az estétől reggelig tartó ifjúsági parkos tucc-tucc-bumm-bumm zene nem hagy teret a pihenésre, hiába csukott ablak, a ritmus, a baszus áttör minden szigetelést. (Ma már csoport is indult a kamaraerdeiek táborában, hogy adjunk be peticíót az ilyen vad bulik ellen) Levi és Apa félkomás állapotban üzemelnek, igazuk van, nem normális embernek való időszak ez...legalábbis nem az ébredezéshez. Nekik sem sikerült nagyon. 
Az ötletgazda Levi volt, mindenáron és persze minél korábban ébredni és indulni, ám az ébresztéskor elbizonytalanodik, szívesen fordulna a másik oldalára, de mivel én már harci díszben , indulásra készen állok az ajtóban, Apa is kovályog már, így nem marad választási lehetőség ...megyünk.  
Az esti tervezgetésnél több alternatíva is felmerül, de mivel a Törökugratóra fel kell  mászni, a János-hegy szintén ez a kategória, így Apa alapból passzolta, maradt az autóval könnyen megközelíthető Gellért-hegy. A célnak tökéletesen megfelel, a hajnali idill magával ragad, egy-két hasonló őrült volt csak a hegy tetején, a fejünk felett repkedő denevérek annyira nem bizalomgerjesztőek, de az ébredező világ, a pirkadat hangulata kárpótol mindenért. A város feletti ég néhány perc alatt is sok színű ruhát ölt magára, a halványsárgától a vörös minden árnyalatával színezi be a horizontot. 




Egy kisebbfajta csoda elevenedik meg a szemünk előtt, vajon az emberek tudják, hogy milyen szép az ég felettük ilyen kora reggel (is)? Mindenkinek látnia kéne, főleg akik csak szürkének látják (hiszik) a világot. 4.52-kor hosszas előkészület után megjelenik a Nap az égbolton.
Egyre nehezebben nézünk a Nap felé, a vakító fénye hajnalban is megmutatkozik, melege még nem érződik, de az árnyékunkkal már játszik a mögöttünk elterülő betonplaccon. 
Elégedetten (és álmosan) indulunk haza. Mindenkinek vannak további tervei: Apa folytatja az alvást, én gyaloglást és tornát tervezek, Levi is közli velünk, tele van energiával, ő bizony hazaérés után veszi a biciklit, és felteker a János-hegyre. Három perc múlva modósított a tervén, előbb reggelizik, majd utána indul útnak. Elsőként lép be a házba, a lazán lerúgott cipője a sarokban landol, majd egy hanyag mozdulattal a kabátját is feldobja a fogasra. Na mentem aludni - szól hátra a válla fölött, majd az ajtó bezárul, és néhány perc múlva  már hallatszik a hortyogása a paplan alól.
Tényleg lökött család vagyunk...de gazdagodtunk ma is egy élménnyel. 
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, 
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő lent utána...
                       (Reményik Sándor)