Öt éve

Csütörtök reggel van, a nap felkelő sugaraival világítja be a még álmos tájat. Minden úgy zajlik mint általában egy szokásos reggel. Öt évvel ezelőtt ezen a reggelen is forgatókönyv szerint ébredt a világ. Minden ment a maga megszokott medrében. Majdnem minden.
Hajnali ötkor félelemmel, rettegéssel, reménnyel ébredtem. Remegő kézzel tárcsáztam a telefonszámot. Anyu elment - szólt bele Papa fájdalomtól átitatott hangja. Csak bólogattam, csak bámultam magam elé. Elfogytak a szavaim. A szívemben repedés keletkezett. A lelkem az ég felé kiáltott. Amíg lélegzik van remény - háziorvosom biztató szavai amibe hónapokig kapaszkodtam a semmibe vesztek. 

Apa szorosan magához ölelt, az autók hangja beszűrődött a félig nyított ablakon át, a madarak (gyász)éneket énekeltek, de én csak a csendet hallottam, ürességet éreztem. A mindent elnyelő, érzéketlen csendet. Lepelként borult rám a soha nem tapasztalt magány! Elveszett egy részem. Végleg. Hang nélkül üvöltöttem! Fel akartam ébredni a reggeli természettel a rémálom szoros fogságából. 

Anyu elment - csengett egész nap a fülemben ez a két szó - újra és újra. Nem tudtam értelmezni. Nem akartam érteni. Nem akartam érezni. Csendre vágytam. Ültem a tó partján egyedül, és csak azt dudolgattam magam, hogy "Uram, a csendre vágyom én, mély belső csendre vágyom én". Bíztam benne, hogy a némaságba burkolózott drága édesanyámhoz az én belső csendemen keresztül vezet az út. Hogy még legalább egyszer, megszólíthatom, érezhetem, hallhatom, láthatom. Napok, hetek, hónapok után kezdtem felfogni a felfoghatatlant. Az emlékekbe kapaszkodtam, hogy magam mellett tarthassam. 

Öt éve gyakrabban nézek az égre. Hol kérdően, hol kíváncsian, de sokszor cinkosan mosolygunk össze. Felé nézek. Ránézek. Tudom és érzem, hogy nem marad viszonzatlanul. 

Utolsó , minden maradék erejével összeszedett nehezen formált hozzám intézett szavai elkísérnek életem utolsó percéig. Drága Édesanya, én is csak annyit mondanék "KÖSZÖNÖM! ÉN IS SZERETLEK!"