Kamasz dac

A serdülőkor az egyik legnehezebb időszak életünk folyamán. Mindkét oldalról. És szórakoztató is. Több ok is van, amiért igazi mámor kamaszokkal együtt élni. Jaj, most hiába keresgélek egyet sem találok az elmém legmélyebb bugyraiban. De biztos, hogy van! 

És vannak azok a helyzetek, amikor egy-egy kamaszos dac során nem tudom eldönteni, hogy sírjak, nevesek, őrjöngjek, vagy tartsak illik, nem illik szónoklatot. Ezúttal nevettem. 

Az iskola az egészséges életmód népszerűsítésére tett kísérlete arra buzdította (volna) a diákokat, hogy van élet a mekis, pizzás, kólás táplálkozáson túl is. 

Feladatnak adta ki az iskola, hogy a diákok vigyenek zöldségeket, gyümölcsöket, amelyeket elkészítve salátának, felszeletelve, együtt az egészségnap jegyében elfogyasztanak.
Egy ilyen lehetőséget három kamaszfiú hogy hagyhatna ki?! Levi, Nimród és V. Boti összekaparva az utolsó fillérüket is, elmentek a mekibe és vettek  15 darab sajtburgert (a rekordot nem sikerült megdönteni), és a szatyor műkajával (na meg az előző nap megvásárolt ananásszal, almával és kókuszdióval, mint az egyik legnépszerűbb gyümölccsel) beállítottak az egészségnap jegyében duzzadó osztályba. Szerintem Etelka néni hasonlóan érezhetett mint én, sírjon, nevessen, foglalkozzon velük, vagy hagyja rájuk. Ezúttal ő is rájuk hagyta.
Bulinak persze jó volt, és kamaszos cselekedetnek is. De ezért (is) imádjuk ezt a korszakot. 

Leviszáj

Levi jött, én éppen a kabátomat vettem magamra és a cipőmbe léptem bele, hogy indulhassak. Anya, hová mész? - nézett rám kérdően Levi, miközben egymásnak adtuk át az ajtókilincset. 
Fuvolakoncertre - adtam választ a kérdésére. Az ajtóból vissznézve még láttam a meglepő arcát: Jézusom, Anya! Hogy bírod ezt a műveltséget? - szegezte nekem a kérdést. Én eddig már feladtam volna - toldotta meg a mondanivalóját egy őszinte megjegyzéssel.
Köszönöm a kérdésed Levi, nagyon jól bírom :-)

A költészet napja

Levi iskolai hat éve alatt két verset tanult meg, ami a tanterv szerint kötelező. Az elsőt még második osztály első félévében kellett (volna), de mitadisten Levi megfeledkezett róla. Mivel a névsor végén van, így az előtte lévőkből megragadt vers(foszlányokkal) szeretett volna babért aratni. Nem sikerült. A kettesre értékelt szavalásra a tanító néni felajánlott egy későbbi időpontos javítást, de Levi köszönte szépen, jó lesz nekem a kettes is megalkuvással nyugtázta a dolgot a tanító néni felé. De pechje volt. Aznap délután volt fogadóóra. Hétfőn gyönyörűen elmondta a verset...ötösért.

Pottom négy év után kellett újra verset tanulni. A diákok szerint a hatodik anyagának rémálma a Toldi. Főleg, ha azt meg is kell tanulni, vagy belőle valamennyit. Anya, hadd legyen egy egyesem - könyörgött Levi. Határozott voltam. NEM. Amikor már félig megtanulta, jött az újabb alkudozás: Anya, jó lesz nekem a hármas. NEM...és csak azért , mert tudtam, hogy képes rá, csak lusta. 

Biztos voltam benne, hogy sikerélménye lesz. Anya, annyira jól sikerült a vers, hogy Orsi néni (magyar tanárnő), szeretne szavalóversenyre küldeni. A nap vicce..ha...ha...- mondtam is Orsi néninek, hogy ez elég gyenge vicc volt a részéről. De Orsi néni egészen komolyan gondolta. Összefogtunk a tanárnővel és próbáltunk "levis" verset keresni. Mivel nem volt ilyenbe tapasztalatom, nem akartam túl hosszú, nehéz, nagyon komoly verssel elvenni a (z amúgy sem meglévő) kedvét, így az általam nagyon szeretett Kosztolányi és Reményik ötletek hamar dúgába dőltek. Orsi néni Lackfi János ajánlott versei közt megtaláltuk a legjobban Levihez illő verset, a Trágár beszédet. Tény, hogy minden elvárásnak (?) megfelelt, a rövidsége, a nyelvezete, a  humora telitalálat volt Levi számára. 

Ma jött egy levél nekem Orsi nénitől. Hadd idézek belőle: "említettem a gyerekeknek, hogy a költészet napján hagyomány, hogy némely kávézóban a kávéért pénz helyett verssel lehet fizetni, és véletlenül az egyik helyszín Budaörsön van. Annyira belelkesültek, hogy azonnal elkezdtek kitépkedni a füzeteikből lapokat, és verseket/idézeteket gyűjtöttek. Levi is talált egy frappáns mottót magának. Én pedig bőszen elkezdtem szervezni a programot.

Az ötödik órában ellátogattunk a PostArt-ba, ahol már várt minket a budaörsi tévé. Néhány lelkes gyerek vállalta, hogy felolvassa a versét/idézetét a kamerának, de legnagyobb megdöbbenésemre Levi azt mondta, hogy Ő ELMONDJA A TEGNAPI VERSÉT! Kiállt a "színpadra", és magabiztosan (napszemüvegben :-)) előadta a verset, hiba nélkül, gyönyörűen. A többiek tapsoltak, és Miklós még meg is jegyezte, hogy neki mennyire tetszett ez a vers! Nem tudom, hogy adásba kerül-e vagy sem, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy Levi megmutatta, hogy mire képes! Az én szememben hatalmas nagyot fejlődött, és azért is írtam ezt a levelet, hogy elmondjam, mennyire büszke vagyok rá! :-)

Elnézését kérem a terjengős sorokért, kedves Éva! De lassan-lassan szédülök attól a tempótól, amit Levi fejlődése diktál, alig bírok lépést tartani. Folyton az a lázadó gyerek lebeg a szemem előtt, aki szeptemberben minden mondatomra visszaszólt, a tollával bontotta le a vakolatot és egy körzővel is képes volt "géppisztolyosat" játszani az órámon. És aztán látom azt a fiút, aki egyre komolyabb, aki a tablettől szárnyakat kapott magyarból, és aki ma a színpadon nemcsak egy osztály, de egy egész kávézó, két tanár, egy fotós-újságíró és egy kamerás stáb előtt szavalta el a versét. Számomra hihetetlen! "

Számomra is.

Lackfi János: Trágár beszéd

"Trágár szavakat használ,
éppen ezért megintem!”
– üzenőmbe ezt írták,
bár nem igaz szerintem.

Hózentrágárt használok,
az tartja a nadrágom,
de ha kell, csúnyán többé
nem beszélek, nem bánom.

Ha valaki felbosszant,
mostantól rúgom csendbe,
nevezem asztallapnak,
azt mondom rá, hogy zsebtej.

Meg hogy utolsó hörcsög,
kapja el a lasszómat,
az agyát szétbosszantom,
köbön rúgom, azt jól van.

Az édes anyukája
egy katonai hunta,
és gólyatöcs az öccse,
buta csipa a húga.

Megfognak és beírnak,
szigorúan rám néznek,
pedig csúnyát nem mondtam,
nem értem az egészet.

Mikor és hol?

Szeretek a szemébe nézni...szeretem látni benne a kérdéseket... szeretem amikor a fiatalság tűze lobog a tekintetében...jó látni a csalafintaságokat a szeme csillogásából...szeretem látni a szempárból kisugárzó szeretetet...vágyom arra, hogy lássam a két szemében az egész világot...

Minden reggel, amikor felkel az első dolgom, hogy belenézek a szemébe, este a jóéjt puszinál magamba raktározom a szemének üzeneteit. 

Mindig mást és mást látok benne...és mindig máshogyan. 

Hetekkel ezelőtt még kissé lehajolva nézhettem a számomra értékes szempárba...aztán azt vettem észre, hogy velem egymagasságban ejtjük meg a reggeli szemkontaktust...pár napja meg fejemet kissé felemelve láthatom a reggeli álmos szemeket. Olyan furcsa...olyan "természetellenes"...olyan érthetetlen...12 évig "lenéztem" a gyerekemre, aztán pár hét alatt megváltoztak a magassági szintek. De mikor és hol voltam a folyamat alatt? Bár pár hete reggelente furcsa érzéseim vannak: mintha az éjszaka alatt nőtt volna...vagy én megyek össze. 

Anya, magasabb vagyok nálad - élcelődéseivel verseny alakult ki köztünk. Még nem, még én vagyok a "nagyobb" - vágtam vissza, mintha ezzel biztosítanánk magunknak családban betöltött hatalmi helyzetünket.

Aztán készült egy kép. 

Tényleg, ő a nagyobb! A magasabb! De hol és mikor nőtt meg ekkorára? 

A magassághoz persze a nagyobb lábméret is dukál. A 44-es cipő vásárlása már nem okoz akkora sokkot, mint anno a 40-es határvonalnál. De Apa is értékeli ezt a helyzetet, a Levi kinőtt 44-es cipője még jó lesz Apa 44-es lábára...már ha minőségileg megfelelő lesz, merthogy kinövi az biztos. 

Én meg beszerzek egy kis sámlit..ha továbbra is reggelente látni akarom a csipás szemeket, nem árt ha kéznél lesz egy, amire felállhatok. 

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél.

Először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem nézel.

Nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek.

Alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nekem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,

mint a napfény maga felé,

fát, virágot, lombos ágat, –

fölemeled az anyádat.

Leviszáj

(Statisztikai) előadást tartottam Levinek, a sok információ káros hatásáról (napi 34 filmnyi információt kell feldolgoznunk , lehetetetlenség) aminek a közvetítő eszközei a tévé, telefon, laptop stb. 
Levi, tapasztald meg, hogy milyen jó amikor leülsz, kikapcsolsz mindent, pihensz, bámulsz bele a világba és nem csinálsz semmit. - biztattam. 
Anya, igazad van, én szoktam ilyet. Amikor azt mondjátok, hogy üljek le és tanuljak, leülök , bámulok ki a fejemből és nem csinálok semmit.

Megint útra keltünk

Ma újra felvettük a túracipőnket, Kati mama majdnem körömcipője ma kevésbé nehéz terepen bizonyíthatott. Úticélunkat ezúttal is a Dunántúlra terveztük, bár volt benne némi szándékosság, hiszen Kati mamát Pilisborosjenőre vittük, ezért gondoltuk, hogy kihasználjuk a kínálkozó lehetőséget, és elmegyünk Esztergomba. 

A szél nem volt ma sem a barátunk, időnként felmerült bennem a repülés lehetőségének gondolata , amire egyrészt gyerekként is vágytam, és ami álmomba néha meg is jelent, és persze nagy élményként. Szóval, a nagy szél miatt gondolkodóba estem a kupolakilátóba való felmászásra, de mivel Apa és Levi elhatározása sziklaszilárdnak tűnt, nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget. Így aztán, Apával és Levivel spirálmozgást vettünk fel, és bár  ma is szűk útakon jártunk, de legalább volt fény, mégha kicsit szédültünk is felfelé, szószerint "becsavarodtunk" :-) Félúton elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e kockáztatnom a szél miatt, ezért inkább feladtam, de így legalább Apáékról tudtam csinálni lentről fotót. (Az a két kis pont ott fent valahol, akik integetnek:-) )  

Esztergom után a régóta áhított "Pajkaszeg" felé vettük az írányt, hogy láthassuk A mi kis falunkat. Nem mi voltunk az egyetlenek, ahogy sejtettük.
Az úton gyakorlatilag alig lehetett menni a sok autótól és hozzánk hasonló kíváncsiskodó turistáktól. De ezt is kihúzhatjuk a bakancslistáról.

 (Sokként ért a felismerés, hogy Levi magasabb nálam, de vajon mikor nőtt meg ekkorára?)

 Néhány feles a Teca kocsmájában

Túranapok, avagy kellemes húsvéti ünnepeket!

Egy újabb tavaszi hosszú hétvége közeledett felénk, amely kecsegtetett a tavaszi frissesség üzenetével, és újra fellibbentette a kirándulások, pihenések fátylát, amire már a tél hosszúsága miatt különösen régóta várunk és vágyunk. Lelkesedésemre Kati mama is igennel válaszolt, és bőröndjét újra telepakolva (kivéve TÚRAcipőt), megérkezett hozzánk a nagypénteki napon. 

Néhány napos esőzés után végre kisütött a nap, hívogatva minket a szabadba, aminek nem is tudtunk ellenállni. Elindultunk sétálni Kati mamával úticél nélkül, hagytuk magunkat az univerzum által vezetni...be az erdőbe. Kati mama, biztos, hogy a majdnem körömcipő, na jó egy kb. három cm-es cipősarok megfelelő lesz az erdei TÚRÁhoz? - Nem, de nem volt már hely a bőröndbe, és különben is az a fajta erdei ösvény, ami egy kicsit saras, kicsi hepehupás, kicsit emelkedő, még pont belefér egy majdnem körömcipő lehetőségeibe. A négy kilométeres távunk felétől viszont már lefele vezetett az útunk, ami meredekebb, hepehupásabb és sarasabb is volt. Bár Kati mama fiatalos, és "csakazértis" életfelfogása nem engedte, hogy segítsek (már ha egyáltalán tudtam volna bármiben is), azért aggódtam, hogy nem gatyafékkel jövünk le a völgybe. Szerencsére nem. 

Húsvét szombatján ebédre vendégeket vártunk, így a napi (tor)TÚRA a konyhában folytatódott. A főzéssel. Nem részletezném.

És az igazi nagy TÚRA és kihívás vasárnapra maradt. Kati mama régóta dédelgetett terve volt, hogy megkeresse a Magna nagypapája feltételezhető sírját Komáromban. Egyetlen tényt tudott apukája elbeszéléseiből, hogy a nagypapáját utoljára a komáromi hídon látták lelőve. 

Nem nagyon voltak előkészületi munkáink,  néhány komáromi cikk úgyan közölt haditemetőről, egy-két kopjafát is megemlítettek,  de abban reménykedett a család, ha sírt nem is, de legalább egy nevet találhatunk. Lássuk be, hogy túl nagy volt a szénakazal amibe a tűt kerestük, már ha egyáltalán volt tű benne. 

Apa valamiért úgy gondolta, hogy a nyomozásunkat az erődítménynél kezdjük, talán ott tudnak nekünk használható információt adni. Azt nem tudtak, viszont a belépő mellé kaptunk egy térképet, aminek a segítségével legalább feltérképezhetjük az vár labirintusát. Apát ezúttal a híres tájékozódási képessége mintha cserben hagyta volna, kezében a térképpel elindultunk, de nem kerültünk kompatibilis állapotba az útmutatóval, így akarva-akaratlanul elindultunk az előttünk lévő egyetlen úton.  Hosszú (?), láthatatlan, szűk, sötét folyosó tátongatta száját felénk és várta, hogy beszippantson minket. 

A földön vastagon szétszort finom puha homok szemcséi táncoltak az egyetlen fényforrásként biztonságot jelentő telefon kijelzője előtt, az időnként a szűk lövészlyukakon beszűrődő fény tudtunkra adta, hogy még élünk, és bár vakondTÚRÁNK még folytatódott, de legalább tudtuk, hogy van még élet a vastag várfalon kívül. Kati mama majdnem körömcipőjének sem ez volt a legjobb terep. Közel 45 perc és két és fél kilométer, valamint néhány reménytkeltő zsákutca után megtaláltuk a (vész)kijáratot. Nem vagyok klausztrofóbiás, de nem voltam benne biztos, hogy a végére nem leszek az. Ha katonák nem is, de hősök vagyunk :-)

Hogy hogy kerültünk oda azt nem tudtuk, de egyben biztosak voltunk, nem ott fogjuk megtalálni amit kerestünk, és amiért Komáromba mentünk. De az is kezdett egyre bizonyosabbá válni, hogy nem fogunk találni sok mindent, na jó, semmit. Valahogy a kezdeti lelkesedés is alább hagyott, (a TÚRA után nem is csodálom), a kitartó makacsságomnak köszönhetően felkerestük a temetőt, ahol egy kopjafát találtunk a második világháborús elesettek emlékére néhány névvel, de az általálunk keresett név nem nézett vissza ránk a listáról, de a végén feltűntették, hogy "és a többi névtelen áldozatért", ami mégiscsak nekünk szólt egy kicsit. Nem jöttünk el teljesen üres kézzel. 

A révkomáromi városnézés felüdülés volt szemünknek , lelkünkenk a hosszú sötét túra után. De őszintén élveztük azt is...utólag.