2016. április 18., hétfő

Mi, az agysejtek

Szia kedves Olvasó! Mi a Levi agysejtjei vagyunk, több millióan élünk bezárva a Gazdánk fejébe, immáron közel 12 éve. Jól érezzük itt magunkat, kapunk enni-inni, hagynak minket sokat pihenni , bár olykor dolgoztatnak is minket, amit nem nagyon szeretünk. A csokit kifejezetten imádjuk, attól élénken mozgunk, ilyenkor jobban tudjuk segíteni a Gazdánkat is a gondolkodásba, és milyen finom íze van!

A Gazdánk két felnőttel él együtt egy házban, akiket Anyának és Apának szólít. Ha ez jó neki! 
Meg aztán szinte mindennap eljár egy kocka épületbe sok-sok gyerekkel együtt. Na ilyenkor nem igazán jó, nem annyira szeretjük. Folyton munkára szólítanak minket, egy Hédi néninek nevezett személy a törtek megértésével, a számok szorzásával és osztásával gyötör minket, a Judit néni meg folyton igék megértését akarja ránk erőltetni, és főleg dolgozatírásnál abajgatnak és munkára kényszerítenek. Pedig, mi mennyire szeretjük a semmittevést. Amikor mindannyian kényelmesen pihenhetünk ebbe a kis fejecskébe, szemünkre húzzuk a takarót és szunyókálunk. Főleg akkor alhatunk nagyokat, amikor a Gazdánk ebben az iskolában órán csak bámul ki az ablakon, vagy amikor egy tévének nevezett doboz előtt ülve bámulja azt, esetleg kegyetlenül püfföl egy billentyűzetet és azt kiabálja, hogy nyertem, nyertem!

Azért a sok lustaság is unalmas. Néha bennünk is felébred a vágy, arra, hogy élénkebbek legyünk, hogy dolgozhassunk, hogy éhen ne halljunk. Bár tudni kell, hogy a csoki mellett az életbetartásunkhoz szellemi táplálékra is szükség van. A Gazdánk nagyon jó hozzánk, hagyná, hogy sokat pihenjünk, de az Anyának és Apának nevezett egyedek sokszor zaklatják szegény Gazdánkat. Ilyeneket mondanak, hogy csinálja meg a házi feladatát, hogy pakolja ki a mosogatógépet, párosítsa a zoknikat vagy éppen rakjon rendet a szobájába. Hát ha tudnád kedves Olvasó, hogy ez milyen nagy munka nekünk! Házi feladat? Már megint a törtek, az igék és azok a furcsa idegen szavak, amiket el kell raktároznunk. A mosogatógép kipakolása bár  könnyűnek tűnik, de nem lehetünk mindig képben, hogy Anya éppen melyik poharat és tányért költöztette át másik helyre és nem is tudjuk megjegyezni. A zokni párosítását eleve nem szeretjük, ilyenkor lázadunk is, amit a Gazdánk továbbít Anya felé, de sokszor hajthatatlanok, szegény Gazdánk meg kénytelen magán erőt venni. Minket is igénybe vesz, de bizony már megint nagy munka, hogy melyik zoknit ki fiókjába rakjuk, így Anya és Apa sokszor találja meg a másik fél zokniját a saját fiókjában.
A minap a Gazdánk elment Anyával és Apával egy furcsa helyre sétálni. Ritkán látunk ilyet, volt ott sok fa, rengeteg oxigén, ami munkára serkentett minket, aztán hallottunk csiripelő madarakat és éreztük, hogy a felgyorsult vérkeringés kiver minket az "ágyból". Úgy-e milyen szép  az erdő, hallottuk Anya, Apa lelkesítő hangját a Gazdánk felé?   Kiabáltunk volna mi is kifelé, hogy persze nagyon jó és nagyon szép, gyakrabban szeretnénk mi is hasonló élményeket. Gazdánk is nagyon élvezte, kellemesen elfáradtan mentünk haza, ahol aztán kipihenhettük magunkat újra, miközben a Gazdánk a "mozgó" doboz előtt ülve bámult a képernyőre.


2016. április 17., vasárnap

Bezzeg az én időmben

Ma már én is ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik egyre gyakrabban és lelkesebben mondják , hogy bezzeg a mi időnkben. Lássuk, mi is volt az én időmben!

A mi gyerekkorunk teljesen más volt mint a mai gyerekeknek.
Korán meg kellett tanulnunk, hogy az élet nem csak szórakozás, hanem ahhoz, hogy enni és püpülni tudjunk, sokat kell érte tenni. Ha szomjasak voltunk, borvízért mentünk, ha éhesek, akkor nekünk kellett megfőzni a puliszkát, murkot pucolni, leszedni az árdét, gogosért a piacra menni, kibontani a faszulykát, felszedni a pityókát, hogy szalmapityókát csinálhassunk, vinetét főzni, pánkót sütni ha édességre vágytunk, megsütni a kedvenc tésztánkat vagy éppen gyorsan kifőztünk egy kis laskát ha a sok munka mellett nem volt idő egy kiadósabb ebéd elkészítésére. 

Sajtért nem a bótba mentünk, hanem az esztenáról hozták, a csekát a hátsóudvaron tartottuk, a pipéket a rétre hajtottuk enni, a libákat töröbúzával tömtük,  a csürkéknek csihányt szedtünk. 
Ha a szomszéd disznót vágott, szinte mindig kaptunk frustukot, de ha mi magunk vágtunk, a húst , a kolbászt és a szalonnát a füstölőbe akasztottuk, hogy legyen sokáig élelmünk. Ünnepnek számított ha berbécs került az asztalra. A zsírt olvasztás után bödönben tartottuk a kamarába a kompótok és dzsemek mellett. 
Mosógatógép helyett vájlingba tisztitottuk az edényeket, és bevásárláskor egy lejes pungába pakoltunk. 

Nem ágáltunk drága gúnyákba, sokszor majdnem csórén játszottunk az udvaron. Mennyire vágytam a pelerinre és akkor még mennyire nem örültem, hogy nekem is vítézkötéses kabátba kellett a telet "átvészelni". De rüheltem amikor lájbit kellett venni. Ma is emlékszem arra  a pillanatra, amikor megkaptam életem első és egyetlen fatalpú lepcsijét. Nem szép dolog de irigykedve figyeltük, aki bocsuszba járt, aztán amikor megkaptuk mi is, örömmel húztuk a lábunkra a színes lábbelit.
Mi magunk eszkabáltunk játékokat vagy bújócskáztunk a csűrben a széna tetején, vagy éppen csicsonkáztunk télen a jégen. Karácsonykor a fa alá nem játékok kerültek, hanem a rokonság a lányok staférungját bővítette. Milyen örömmel bújtunk be a jó meleg dunyha alá a nagyszülői sezlonba.

Nem kajtattuk az élet értelmét, hanem örültünk a mindennapi kis örömöknek.

Milyen jó lenne elmagyarázni a fiamnak, hogy mi az a sarjú, vajon fogja-e tudni, hogy mi az a pajta, s milyen érzés, amikor a kezére ragad a készülő kenyér tésztája dagasztás közben? Hogyan mondjam el neki, hogy mi az a nyári konyha és hogy milyen mennyei is az az illat, amikor frissen kiveszik a kemencéből a káposztalapiban sült kenyeret és jól leverik a héját? Vajon megtalálja-e a vajat, ha azt mondom neki, hogy a kredencben van, megérti-e azt ha elmesélem, hogy mi a kis sámlin szerettünk ülni gyerekként, a hokedlit az asztal alá kell tenni, hogy milyen gazdagnak számított akinek csergére is futotta, és otója, luxusa csak a nagyon kiváltságosoknak volt. Vajon olyan meghitten tudna-e velem ülni vecsernye után a kapu előtt a csordára várva?

2016. április 10., vasárnap

A barátságról

A barátság összetett, támogató emberi viszony. Hogy ki és mikor lesz a barátunk, nem tudjuk. Hogy miből fejlődik egy ismertség mélyebb szintre talán meg sem érezzük, csak egy idő után válik világossá, hogy fontosabb szerepet játszik mint gondoltuk volna.
Számomra nagyon fontosak a barátok. Nélkülözhetetlenek, meghatározó szerepük van az életemben, akikkel jókat lehet beszélgetni, akikkel könnyesre nevethetjük a szemünket, megosztjuk titkos vágyainkat és együtt melegítjük a felkelő nap sugarainál az arcunkat.
Életem meghatározó szereplői a barátok. Mármint az igaziak. Ők azok a személyek, akikre mindig számíthatok. Mármint az igaziakra.
Egy nap amikor úgy ébredek fel, hogy a nap nem süt olyan szépen, amikor a hullámok lassan, de biztosan összecsapnak a fejem fölött, és amikor nem vágyom másra, mint egy egy biztató szóra, egy fejet pihentető vállra vagy két ölelő karra. Nem jönnek. Nem hívnak. Nem szólnak hozzám.
A lelkem a magány és a csalódás önsajnálatában dagonyázik. Átértékelem a barátokat. Mármint az igaziakat. Leltárt készítek, bezzeg én ...amikor rám volt szükségük...amikor csak rájuk csörögtem...amikor velük nevettem...amikor ... a sor végtelen.  Önző módon beleesek a leltárkészítés csapdájába és egyre jobban vergődök benne... igazságtalanul.
Vehetném a telefont és felhívhatnék valakit a barátok közül. De nem! Most arra vágyom, hogy ők vegyék észre, hogy szükségem van rájuk. Eltelt a napból már öt óra is, és még mindig csendben van a telefon, nem szólal meg a kapucsengő, és csend van körülöttem. Csak az agyamban dobol kegyetlenül és egyre hangosabban az elkeseredettség érzése. Átértékelem a barátságokat. Mármint az igaziakat.
Végül győz az észérv, felhívom azt a pillanatnyilag egyedüli barátomnak hitt személyt, akiről tudom, hogy akár éjszaka is hívhatom. Kiöntöm a szívem. Lelkem legmélyebb bugyraiból feltörő nem éppen pozitív érzéseimet zúdítom rá. Kimondom a szavakat. Hallom a szavaimat a fülemmel. Már nemcsak a bensőmet feszítik szét, hanem hallom magamat. És hallom a Barátomat is. Kezdenek a dolgok és az érzések a helyükre kerülni. Megkönnyebbülök. A képzeletbeli lépcsőfokokat egyre könnyebben teszem meg felfelé és egyre magasabbra jutok. Van Barátom. Nem ő hívott, én hívtam. De ott volt, amikor szükségem volt rá. Meghallgatott. Odatartotta a vállát. Rám áldozta az idejét. Kezdem élvezni a nap melegét. Kezdek az egyik legnagyobb csapdából , az önsajnálatból kimászni. Bár még mindig hagyok egy kis utat a makacsságomnak, és azzal az elhatározással hajtom nyugovóra a fejem, hogy nem keresek senkit. Vajon mikor veszik észre, hogy "eltűntem"? Egyáltalán észreveszik?
A reggel új lehetőségeket ígér. De már nem gondolkodom az elmúlt nap eseményein, azaz eseménytelenségein. Gondolatmentes nyugalomra vágyom. Minden érzésemet és vágyamat Isten elé viszem. A legjobb helyre. Ő tudja, hogy kire van szükségem. Mire van szükségem.
Megszólal a telefon. A szomszédasszony kávézni hív. Még az utolsó korty a számban van, amikor meglátogat egy Barátom, akivel 17 éve ismerjük egymást és még soha nem beszélgettünk ennyire mélyen és ennyire jót. Csörög a telefonom. Hogy vagy? Régen hallottalak- csicsergi bele egy baráti hang. Aztán egy másik Barátom üzenete érkezik:"jó volt veled megosztani a dolgokat, nagyon szeretlek. Már kerekebb a világ" - olvasom a könnyeimen keresztül. Megint keresnek. A több mint 800 kilométerre élő Barátom hiányol. Jól érzem magam. Újra átélem a fontos vagyok másoknak érzést.És még csak délután van.  Szinte fokozhatatlan. De mégis! Az esti szürkületben meglátogat egy nagyon kedves Barátom. Hoz három gyönyörű virágokkal teli kaspót... szeretete jeléül.
Előző napi saját magam által koholt mélysége után átélem a csodát. Az isteni akarat csodáját. A barátság csodálatos érzését. Annak a két karnak a szoros ölelését amit szintén egy Baráttól kaptam. Az összekapcsolódás szimbólumát. Hálás vagyok Istennek ezekért az Emberekért. A Barátokért. Mármint az igaziakért.



https://www.youtube.com/watch?v=4NMsvV1JyIo "Ajándék" egy Barátomtól.

2016. április 9., szombat

Tavasz

VÁRNAI ZSENI
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok: 
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!