Régen jártam erre. Volt oka? Talán az, hogy nem volt kedvem írni, vagy energiáim voltak szűkösek és más feladatokra csoportosítottam. Az elmúlt időszakban nem kímélt a sors, nehézségeket, megoldandó feladatokat állított elém, amit olykor nehezebben, olykor optimistábban vettem. Sokszor felmerült a kérdés, hogy miért pont én, miért pont most, és miért pont ez? A válaszokat nem tudom, de azt igen, hogy néha mégha a mélységekben vagyok is, látom azt, hogy valamiért ennek így kell(ett) lennie. Talán tanulnom kell ebből, talán megállnom és átértékelnem dolgokat, vagy éppen észrevenni. Tény, hogy az utóbbi időben a folytonos rohanás, feladatok megoldása kimerített és hiába óvtak, védtek a Szeretteim, mégis eleget szerettem volna tenni 100%-osan mindennek és mindenkinek. Nem ment. Lemerültem, aztán az élet gondoskodott róla, hogy pihenjek. A Sors, A Gondviselés,vagy hívhatjuk bárhogy most is bizonyította, hogy mindig mindennek megvan a helye, ideje és létjogosultsága, még ha nem is értjük. Erőt ad a nehézségekhez, türelemre tanít, bíztatásra indít, kitartásra buzdít és reménykedésre ad lehetőséget. Bár nehéz feladatokat is rónk rá: a saját magunk megismerése, még ha nem is mindig olyan kellemes feladat szembesülni a hibáinkkal. Talán a nehézségek igazi lámpások az úton amelyet nekünk teremtettek és amelyekt olykor makacsul, hanyagságból, kiváncsiságból elhagyunk.
Régen azt mondtam, hogy Isten ajándéka volt a betegség, mert ezáltal sok mindent megtanított. És ezt így is gondoltam! Ma már újra elgondolkodom ezen, hogy a mostani "nehézségek" nem azért vannak-e, hogy a terheinket tanuljuk meg átadni és ne magunk cipeljük azokat  a súlyokat amik alatt összeroppanunk. A harc nemesít, és harcolni jó, bár néha fáradságos. De előre nézzünk és harcoljunk. A harcban sem vagyunk egyedül. Ott van az a bizonyos "lábnyom", amikor nem mellettünk jött Isten, hanem felemelt és a karjában  vitt. És ez már győzelem!!!