Ez a hétvége olyan volt, amilyennek lennie kéne mindegyiknek. Volt pihenés, játék, séta, vidámság és aludtunk is nagyokat. Mi voltunk a mormota család :-)
Szombaton bár korán ébredtünk, mégis pihenten keltünk ki az ágyból. Miután Apa elment intézni az ügyeit, Levivel mi is nekivágtunk, hogy meghódítsuk újra a könyvtárat. Én a felnőttben, Levi a gyerekkönyvtárba nézelődött és mire én végeztem volna, Levi önállóan kikölcsönzött magának két könyvet.Meglepődtem , de büszke is voltam az önállóságára és ügyességére.
A könyvtárosnő felhívta a figyelmünket, hogy 10 órától diafilmvetítés lesz, így aztán maradtunk és megnéztük a Mikulás és az ezüstmackó történetét, november végén néhány télapós versikével gazdagodtunk és a diótörő története is izgalmas volt. Hazaérkezésünk után Apa is nemsokára jött és ő készítette el a hétvégi ebédet: a paprikáskrumplit. Utána teljes létszámmal mormota családdá alakultunk és két órán keresztül játszottuk ezt a szerepet. Az idő is kedvezett ennek, hiszen végig borús, ködös idő van. Tipikusan amikor az embernek nincs kedve kikelni az ágyból. De nekünk volt! Egy hirtelen ötlettől vezérelve, kitaláltam, hogy menjünk ki az erdőbe sétálni. És mivel már sötét van, vigyünk zseblámpákat. Ez az ötlet nagyon tetszett a fiúknak, így este nekiindultunk az izgalmas sétának. Nagyon élveztük, a fiúk lézerkardoztak, én meg élveztem a jó levegőt.
A vasárnapi nap is hasonló jókat tartogatott nekünk. Bár terveinkkel ellentétes dolgok is felütötték a fejüket, de áthidaltuk. Apa hosszú évek után újra edzésre jár. Mivel olyan edzőtermet keresett, ahol játszóház is van, lelkesen indultunk útnak, hogy nemcsak Apa élvezi az edzést, hanem Levi a játszóházat, én meg a csendet. És ez így is történt, csak nem ott és nem akkor. Abban az edzőteremben vasárnap nincs játszóház. Levi nagyon csalódott volt, így elvittük a dzsungelparkba ahol nagyon jól érezte magát. Addig én szétnéztem a bevásárlóközpontban és két izgalmas dolgot is vettem. Egy körömlakkot és egy marokkó játékot. Gyerekkoromban nagyon sokat játszottunk Ildivel és nagyon szerettük. Ahogy hazaértünk Levivel is nekiestünk és imádtuk. Én a nosztalgiát, Levi a játék varázsát. Egy kis újabb pihenés után,elindultunk sétálni. Levit nem lehet "csak úgy" sétálni vinni, mindig ki kell valami izgalmas célt találni neki. Ezúttal a lovak etetése volt a terv és ehhez Levi két kis almát bele is dugott a zsebébe. Az oroszlánrésze az én feladatom volt, nekem kellett odatartanom a lónak az almát. Hááááttt...szegény ló! ha tudta volna, hogy mennyire remeg a kezem! Utána nagyon sétáltunk hazafelé, kb. két órán keresztül, közben horgásztunk, voltunk kis villamosok, sétáltunk a villamossínen, köveket dobáltunk a tóba, néztünk vadkacsákat, kardoztunk és élveztük a levegőzést. Bárcsak mindig ilyen hétvégénk lenne!!!

Drága Fiam! Születésnapodra!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis és egy nagy ország egymás szomszédságában. A kis ország egyik városában Apa élt Kati mamával, Krisztivel és Palival. A nagy ország egy kis falujában Anya, Gizi mamával, Ádi papával és Ildivel.
Aztán egy nap Gizi mama és Anya egy nagy teli börönddel felszálltak a vonatra és elindultak a kis ország nagy fővárosába.
Kicsit később, Apa is összepakolt néhány ruhadarabot, berakta a fogkeféjét és ő is útra kelt a legközelebbi vonattal szintén a fővárosban.
Apa és Anya egy városban laktak, de sokáig nem találkoztak és nem is tudtak egymásról. De ez szerencsére nem tartott sokáig, és egy szép napon, Apa levelet írt Anyának és megkérdezte, hogy szeretne-e vele találkozni? Anya, örömmel mondott igent Apának és annyira jól sikerült a vacsora, hogy azután gyakran találkoztak egymással. De a sűrű találkozás ellenére is ha nem voltak együtt hiányoztak egymásnak. Apa azzal az ötlettel ált Anya elé, hogy költözzenek össze és éljék ezentúl együtt az életüket. Anya, erre is rögtön igent mondott és már el is kezdte tervezni a közös életüket. Éltek együtt boldogan éjjel-nappal. De valami vagy valaki hiányzott. Túl nagy volt a csend! Túl nagy volt a rend! És soha nem ment a minimax. Ezen változtatni kell gondolta Apa és Anya és egy pillanatban megis tették a lépéseket. Pár nappal később Anyának gyanús érzései támadtak. Hmmm…talán egy kis Manócska lakik a pocakomba – gondolta Anya. És valóban Anya pocakjában egy kis zsákocskába költözött be Anya és Apa Pimpikéje. Aztán a zsákocska egyre nőtt és Pimpike már nem is fért el benne. Apa és Anya, nagyon kiváncsi volt az Ők kis Magocskájukra, ezért a doktorbácsihoz mentek, akinek volt egy csodamasinája és azzal bekukucskáltak Pimpike Palotájába. Igaz, kicsit szűkös volt a helye, de ahogy az arcát látta Apa és Anya, biztosan tudták, hogy jól érzi magát és boldog odabent.

És csak nőtt és nőtt Pimpike, Anya pocakja meg egyre nagyobb lett. Néha nyújtozodott Pimpike és ilyenkor Anya és Apa (ha résen volt) látta a kis talpakat, a kis kezeket, a hátacskát amint kidomborodik , aztán szépen el is tűnik. Pimpike nagyon szerette az édességet, a csokit, a sütit és ha Anya valamilyen finomságot evett, akármilyen mélyen is aludt Pimpike, ilyenkor mindig felébredt és ficánkolt örömében.
Pimpike, Pimpike! Nincs is ilyen név, ezért talán valami szép nevet kéne találni a mi kis Lurkónknak – gondolta Apa és Anya. Legyen Levente ! – mondták ki hangosan a szülők és attól kezdve Pimpikéből Levente lett.
És még mindig nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett. Egyre szükösebben fért el Levente Anya pocakjába és már nem is volt helye semmihez.

Akkor talán megkéne nézni végre, hogy ki az Apukám és az Anyukám. – mondta Levente magának. Hallani már hallottam a hangjukat, Apa sokszor odabújt közel hozzám és úgy beszélgettünk, Anya nem hajolt közel, de mindig bentről hallottam a megnyugtató hangját. Szeretnek ők, és biztosan már nagyon várnak és kiváncsiak is rám, hogy milyen vagyok, kire hasonlítok és milyen hangosan tudok sírni – gondolta Levente magában.
Egy szép novemberi napon úgy döntött Levente, hogy elérkezett az idő és útnak indul ki a fényre. Ha ez ilyen egyszerű lenne! De hát hosszú az út , muszáj kicsit pihennem – gondolta magában és el-el bóbiskolt közben. Így az út sokáig tartott a világ fele, ahol Apa és Anya már izgatottan, kiváncsian, büszkén és egy kicsit fáradtan várta a Csodájukat. Aztán azon a november 4-ei napon négy óra előtt hét perccel feltűnt az uton egy fejecske, két vállacska, egy test, két láb . Megszületett Levente. Apa és Anya szeme megtelt könnyel és a doktorbácsi megnyutató szavai után, miszerint Levente fiúnk tökéletes átadták magukat az örömteli érzésnek. Szülők lettek!
Levente sem tétlenkedett, rögtön kipróbálta, hogy milyen hangosan tud ordítani, és hogyan hallja a saját szájából azt, hogy OOOOOOÁÁÁÁ, OOOOOOÁÁÁÁÁ. Talán az ő fülét egy kicsit sértette az a hangoskodás, de Apának és Anyának ez volt az első igazi, gyönyörű hang amit életében hallott.
Levente testét egy kis pólyába rakták, hogy jó melegbe legyen és azután Anya és Apa közé tették ahol már nem sírt. Szétnézett és Apa hangja ismerősnek tűnt neki, Anya érintése és szívverése szintén nyugtatólag hatott rá. Szóval, Ti vagytok a szüleim és Ti akartátok, hogy hozzátok jöjjek. Itt vagyok és csakhogy tudjátok ezentúl nem lesz Nálatok rend, Nem lesz Nálatok csend és folyton minimax megy a tévébe.

És még volt egy nagyon fontos esemény! Levente öt éves lett! Az én drága nagy fiam, betöltötte az ötödik életévét. Milyen gyorsan eltelt! Milyen nagy fiú lett! Mennyire nem tudok betelni a látványával, az érzésével, a szavaival, a társaságával. Na jó, néha a szavakból sok, de csak ha körbeöleli a hiszti dallama :-)
Az elmúlt időszakban lényegesen kevesebb volt a hiszti és sokkal közreműködőbb lett mint addig. A születésnapi buli lehetőséget megérte Leventének a hisztik elhagyását és szófogadást. Jó befektetés és Apával mi is élveztük. Csak most hogy túl vagyunk rajta,mivel tartsuk kordában a gyerekünket?
Eljött a várvavárt nap!
A héten összesen négy tortát kapott Levi. Egyet a születésnapján Apától és Anyától, egyet az oviba, egyet a szombati gyerekzsúron és a mamáék is hoztak neki egyet szülinapja alkalmából. Ezt hívják tortamérgezésnek! .-)
Pici lakásunk nem tette lehetővé, hogy sok gyereket fogadjunk,de igyekeztünk a hat gyereknek is úgy kialakítani, hogy jól érezzék magukat, és főleg, hogy Levi büszke legyen ránk és örüljön, hogy ilyen szülei vannak. Remélem, hogy így is érzi.
A gyerekzsúr nagyon jó volt. Bár néha rápillantottam az órára, hogy még hány óra van hátra, és a lakásnak mennyi ideig kell "helytállnia", de a gyerekek egyáltalán nem szándékoztak szétszedni a lakást. A virágom látta kárát, két levelétől vett búcsút, de remélem, hogy inkább a meghatottságtól estek le a levelek, mintsem a félelemtől :-)
A tervezett játékokra nem voltak annyira vevők, inkább a saját ötleteiket valósították meg és vagy együtt vagy mindenki maga játszott egy-egy sarokba behúzódva. Nagyon édesek voltak és imádnivalóak. Jó volt, hogy ott voltak. Mi is tanultunk belőle Apával. Hogy Apa mit azt nem tudom, Anyaként tudom, hogy megint beleestem abba a csapdába, hogy nem bíztam a gyerekekbe. De nem árt az óvatosság. Sokkal több energiám fektettem a tervezésbe, mint amire igény volt, de legalább nem voltak váratlan helyzetek. Jövőre is szeretnék gyerekzsúrt, remélem Levi is így gondolja, így lesz majd megint néhány hetünk,amikor Levi (bár érdekből) de szót fogad :-)

Régen jártam erre!
Többször is próbálkoztam, de nem engedett be a saját blogom. A jelszó nem volt jó neki, pedig hiába tudtam, hogy tökéletesen írom be. Így aztán a könnyebb utat választottam és "elfutottam". Bár nem is történt az elmúlt egy hónapban olyan fontos esemény, ami nem maradhat ki a feljegyzésekből.
Persze minden fontos! Minden napnak minden perce tartogat valamit, akár örülünk neki, akár nem, akár magunkévá tesszük, akár szeretnék megszabadulni mielőbb tőle.
Az elmúlt egy hónapot teljesen körbelengte az oltassak vagy ne oltassak kérdése. Erről szólt minden. A tévé, a rádió, a szomszéd, a munkatárs, az ovis anyuka és mindenki ugyanazt mondta, hogy nem tudja. Mi is csatlakoztunk a tanácstalanok köréhez. Mostanra érett meg a gondolat és elhatározás. Oltatunk! A belső hang ezt súgja, és még soha nem hagyott cserben a megérzés.