A múlt heti szabadság után, furcsa újra beleszokni a munkás hétköznapokba. Nem is nagyon akar menni, főleg, hogy még egy hét és újra itthon lesz Apa, Levi és én. Végre együtt lehetünk! Apa megígérte, hogy nem fog dolgozni (sokat) és csinálunk jó kis programokat.

Ma reggel izgatottan hívtuk Kati mamát, hogy meséljen az éjszakáról. Na nem az övéről, hanem Levi első éjszakájáról a táborba. Berci és Szabina (táborvezető) volt az alvótársa, és reggel izgatottan mesélt. Annyira jó volt hallgatni, de nem sokáig élvezhettem, mert sürgős dolga lévén hamar visszaadta Kati mamának a telefont. Második éjszaka már Mamánál aludt , de megígértük, hogy ha van kedve , holnap is alhat a barátaival. Kati mama ígért fényképeket, amiket már nagyon várunk.

Ma sok minden kavargott a fejembe. Az elmúlt három nap egymás után otthon voltam Gizi mamánál és Gyula papánál. Mivel nem Levi után kellett rohangálnom és ráfigyelnem, valami újabb békét éreztem. Jobban édesanyára tudtam figyelni és rájöttem, hogy az utóbbi időben milyen ritkán volt erre lehetőség. Persze, hiszen én is Anya vagyok és minden más emögé kerül. Pedig igény lenne rá, a kikapcsolódásra. Még akkor is így érzem, ha tudom és hiszem, hogy Levi egy csoda az életembe. Hiszem! És mennyit számít a hit, ami éltet, erőt ad, lelkesít, felszabadít és reményt kelt. Sokszor megfeledkezem erről, és befelé nézek, amitől csak kérdéseket találok. Miért pont én? miért pont ez? miért...miért...miért? Az utóbbi napokban, nem kérdezek, csak próbálok hinni! Reményeket fűzök az agykontrollos tanfolyamhoz , amiről rengetek pozitív véleményt hallottam. Reményt fűzök az akaratomhoz, és igyekszem minél többet felfele nézni arra, aki életem során sokszor a legreménytelenebb helyzetekből is kimentett és azt adta nekem, amire mindig is vágytam. Egy családot! Nem is akármilyet! Egy anyát, aki fogta a bőröndjét és nekivágott a nagyvilágnak, hogy meggyógyuljak és aki mindig mellettem volt jóban-rosszban. Egy testvért, akivel gyerekként néha hajbakaptunk, mégsem tudnám elképzelni az életem nélküle, és nemcsak testvérem, de a legjobb barátom is. Egy pótapát, akitől nem tudok olyat kérni, hogy meg ne tegye lehetőségei szerint, és akinek hálás vagyok, hogy szerető társa Édesanyának. És kaptam egy Társat! Direkt nem férjet írok, mert ő nemcsak a férjem, ő a(z) (úti)társam (remélhetőleg) egy (hosszú) életen át. Ő, az aki éjszaka is elindul a gyógyszertárba ha beteg vagyok, ő az aki naponta elmondja, hogy szeret , és aki érezteti, hogy érzelmei valódiak. Aki gondoskodik a családjáról, aki imádja a fiát, aki lesi a kívánságainkat és aki gyakran lenyúlja a távirányítót:-) És aztán jött ő! Levente! Nagyon sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy ha terhesség előtt jöttek volna rá a betegségemre, valószínű, hogy nem is engedték volna a gyerekvállalást, de talán én sem mertem volna. Hát ezért is volt fontos a sorrend és ezért is hiszem, hogy Levente csoda az életünkbe. Ennek így kellett lennie. Ezt is jól "megrendezte" valaki! És nem véletlen! Ez is meggyőz arról, hogy kétségeknek és félelmeknek nincs helye az életünkben. Hiszem, hogy még nagyon sok dolgom van a földön és hiszem, hogy segítséget is kapok hozzá.