A reggeli napfény lágyan sütött be a rolók között. Mintha ébresztőt fújna, siettetne arra, amire már én is nagyon vágyom és várok. Nem nagy dolog. Apró kis túra, kiruccanás, feltöltődés. Mostanság még nagyobb szerepe van ezeknek a kis lehetőségeknek , a bezárt világ értékessé teszi a gondatlan perceket, órákat.
Apával bőséges reggelit fogyasztunk, kell az energia. Ugyan már évekkel ezelőtt egyszer voltunk a Sorrento szikláknál, de olyan helyet kerestünk ami könnyen megközelíthető és az élményfaktora is magas.
Apa inkább a vitorlázórepülő-emlékművet nézné meg újra, de ott már többször is megfordultunk az elmúlt hónapokban, így marad az első variáció.
Hagytuk az ösztöneinket érvényesülni, élveztük a Nap szerteágazó sugarait megpihenni az arcunkon, és végre maszk nélkül lélegezhettünk az oxigéndús levegőből. A szabadság érzése a sejtünk mélyéig hatolt, miközben felfelé haladtunk a hegyen.
Nem értettük, hogy a Levi által felvázolt enyhe emelkedő helyett hogyan került az útunkba a tüdőnket próbára tévő hegy. Gyanús kezdett lenni a táj. Ismerősnek tűntek a budaörsi kopár sziklák teteje, a magasból lenéző törpe fenyők. Néhány lépés után szemünk elé tárult az emlékmű. Megérkeztünk.
Csak nem az eredeti úticélunkhoz. Az adrenalin szintünk így is a maximumon van. Mindegy, hogy hol vagyunk, jól érezzünk magunkat. A szél a frissen mosott hajamat huncutul összekócolja, és sebesen viszi a hangokat egyik hegyről a másikra.
Kutya ugat, gyerek nevet, felnőttek beszélgetnek. A város zajának moraja bár felhallatszik, de nem figyelünk rá, a csend hangja hangosabban szól.
Egy kis csalódás keveredik az élménnyel. Látom a szomszédos hegyoldalt , amelynek oldalán a magas fenyőfák tövében pihennek a Sorrento sziklák. Majd legközelebb arra megyünk - hozza a fülemhez Apa hangját a szél.
Nem akarunk hazaindulni. A lefelé vezető bal oldali út helyett a jobb oldali ösvényen indulunk el. Nem tudjuk, hogy merre tartunk. Előttünk egy nő a kutyáját sétáltatja, határozottan teszi a lépéseket, mintha ismerné a tájat. Követjük, reméljük, hogy nem zsákutcába jutunk.
Néhány méter után már látjuk az újabb célt magunk előtt. Az 500 méterre lévő Szorrento sziklák hangtalanul hívogatnak. Megyünk! Újabb hegymászás, murvás emelkedők, kiálló fagyökerek. A szemünk elé táruló táj lenyűgöz.
Lefelé jönni nehezebb. A kis apró kövek bolondos kedvükben gurulnak össze-vissza a talpunk alatt. Apába kapaszkodok. Összekapaszkodunk. Mint mindig. Be nem áll a szájunk, csak mondjuk, mondjuk, ismételgetjük, hogy ez a kirándulás milyen jó a testünknek, lelkünknek. A szembejövő turisták ránk mosolyognak és jó napottal köszönnek. Viszonozzuk. Jó napot - mondjuk hangosan, hogy a madárcsiripelés el ne nyomja a mondanivalónk fontosságát.
Nekünk ez (is) szép nap!
