Önvallomás

Fázom. Szeretek a finoman simogató napsugarak alatt a langyos kövön feküdni. Fél szemmel nézem, ahogy a fákról lehulló faleveleket a szél ide-oda taszigálja, kedvem is lenne egy kicsit játszani velük, futni utánuk, de nehezemre esik itt hagyni ezt a számomra igencsak ideális állapotot. Imádom a természetet. Szerintem ő is imád engem. Időnként szinte a semmiből ad elém változatos játékszereket, mint kisegér, béka, kisvakond, cinegemadár, pedig még nincs is itt a karácsony, az ajándékozás ideje. Lássuk be, hogy elkényeztet az égigazdám, és őszintén, meg is érdemlem. Csak azok a fránya hűvös hajnalok ne lennének. Bár a szépen csillogó fekete bundám melegíti a kissé fázós testemet, de akkor sem macskának való idő ez. 

A gazdáim, akiket talán még szeretek is egy kicsit, és igencsak furcsa emberek. Csináltak nekem egy fűthető, szigetelt cicaházat, de én inkább arra vágyom ahol ők laknak. Tágas, meleg, puha, olykor még finom kajaillatok is betöltik a helyet. Jó nekik. Reggelente alig várom, hogy felébredjenek, fél szemmel figyelem ahogy a ébredezik a ház, kilövő állásba helyezkedem, hogy amint a kilincsre teszik a kezüket már nekilendülhessek, hogy a résnyire nyitott ajtón bevágodjak. Szerencséjükre már tudják a menetet, így félreállnak az ajtóból, hogy el ne gáncsoljam őket a több kilométer per órás sebeségemmel. Ilyenkor kell nekik egy kicsit hízelegni, könyörögni, dörgölőzni amit egyébként utálok, de így adom a tudtukra, hogy itt az ideje a reggeli kávétejszínezésnek. Minden reggel végigjátszuk az "ül a cica" nevű unalmas játékot, aminek a nyertese mindig én vagyok, a nyeremény tejszínnel. Csak napi egyet - mondja Anya, amikor Apa szíve megesik rajtam és nyúlna az újabb adagért a hűtőbe. Nem lehet többet, mert megemli a koleszterinszintjét - érvel Anya ilyenkor, és Apa is bológatva , egyetértően visszateszi azt a kis édes dobozt a hűtőben, aminek már a látványától nyalom a számat. Apa szíve vajból van... Mi a túró az a koleszterin? - ezt soha nem magyarázzák el nekem. 

Őszintén, reggelente annyira nem szeretek bent lenni náluk. Mindenki jön-megy, olyan mint egy méhkas, zizegnek, beszélgetnek, csapkodnak, hiába keresem meg magamnak az egyetlen nyugodt helyet, a fekete babzsákot, ahova jól el tudok bújni, nincs nyugodalmam. Meg aztán mire álomba merülnék, arra hivatkozva, hogy menniük kell, és én nem maradhatok egyedül a házban, ki is rakják a szűrömet a hűvös reggeli levegőre. Anya időnként csak súlyosbítja a helyzetemet egy buta átköltött mondokával, amitől a szőr is feláll a hátamon. Amikor meghallom, hogy "zsip-zsup kenderzsup, ha elalszik, kidobjuk", már tudom, hogy fognak, visznek és letesznek...az ajtó elé. Van ezeknek szívük? És még tudnék mesélni róluk! 

Ott van az a Levi gyerek. Különben imádom! Gyakran lefekszik a földre, hogy egyszinten legyünk, és ilyenkor egy fejösszökoccintással jelezzük egymásnak, hogy örök (cica)barik vagyunk. Kedvenc helyem is az ő szobájában lévő fekete babzsákban van. Mi, cicák rendmániásak vagyunk (egyetlen közös pontunk Anyával), nem is értem, hogy miért ebbe a szobába rakták ezt a babzsákot. A rend fogalma Levi számára értelmezhetetlen, na meg időnként azok a furcsa illatok. Ilyenkor jön Anya, és rám nyítja az ablakot arra hivatkozva, hogy meg lehet fulladni ebben a szobában. Nem kell akkor ide bejönni, mondanám neki szívesen, de meg sem szólalok, csak elviselem ahogy a hideg levegő beáramlik, és fuccs a jó kis (büdös) melegnek. Nagy igazság, hogy ahol büdös van, ott meleg is van. Nagy barátomnak (?) Levinek is vannak számomra érthetetlen, furcsa dolgai. Mostanában egy hosszú mérőszalaggal több méterről simogatja a bundámat miközben jókat mosolyog rajta(m). Szerintem nem vicces. Ez piszkálás. A magánszférám megsértése. Nem tiszteli, hogy az önkényesen bérbe vett babzsákomban én vagyok az úr, ahol nyugalomra, csendre és békére vágyom. 

Nagyon összeillünk a babzsákkal, jó ízlésük van, és értékelem is, hogy kifejezetten a bundám színéhez választották. Mindig abba reménykedem, hogy így nem veszik észre ha bent vagyok, és néha bent felejtenek. Testi adottságaimból adódóan különleges akrobatikus elemeket tudok felvenni, ami igazán kényelmes nekem, Vágiék csak hüledeznek rajta, hogy ilyet meg hogy lehet. Nem ajánlom nekik, kitörnék a nyakukat, és a végén új gazdit kéne keresnem magamnak, pedig őket már igazán betörtem. Csináltáltatok róla képet? - teszi fel Apa időnként a kérdést. Ha-ha, és mégishogy hogyan, mi látszódna belőle a képen a nagy feketeségen kívül? - vigyorogja vissza a család többi tagja. Hát köszi! Anya szerint be kéne festeni a bundámat, hogy láthatóvá váljak. Már megint Anya. 

Bezzeg Apa! Ő az első számú szövetségesem. Átérzi a helyzetemet. Ő is nagyon jól tudja, hogy milyen finnyásnak lenni ha ételről van szó. Többször hallottam már Anya szájából, hogy a múltkor megetted, most meg miért nem? Na, ezzel én is így vagyok. Ha óvatosan fogalmaznék, azt mondanám, hogy kiszámíthatatlan vagyok (cica)étel terén. Attól függ, hogy hány bal vagy jobb lábbal ébredek. Ezzel Anya idegeire tudok menni. Belátom, hogy ő jót akar nekem, és itt-ott vásárolgat szerinte finomabbnál finomabb falatokat, de honnan tudjam reggel, hogy aznap a lazacos konzervre vágyom vagy a bárányosra. A marhát is kedvelem, a csirkét is, a marhás-csirkét, a lazacos-kacsát minden jöhet, csak nem biztos, hogy éppen aznap vágyom rá. Ilyenkor Anya (már megint ő), megfenyeget, hogy akkor szerezzek magamnak ennivalót. Apa viszont hosszas kísérletezés után megtalálta a számomra tökéletes ropogtatnivalót. 

Olykor-olykor a természet is csepegtet igazán finom falatokat. Ő aztán igazán tudja, hogy mire vágyom. De mivel nagyon hálás vagyok Apának a sok törődésért, így önzetlenül megosztom vele. A legjobb részét persze mgamnak hagyom, de remélem, hogy Apa örül annak  a fej nélküli kis egérnek, amit a lépcsőjén hagyok meglepinek. Igaz, hogy nem nagy, de Anya szerint Apa fogyókúrázik. Na meg hátha, kapok egy kis jutalom kávétejszínt is érte Apától. Anya, persze visítozik az ajándékom láttán. Fúj, én biztos, hogy ki nem megyek amíg el nem tünteted - mondja Apának. Anyának illemet kéne tanulni az ajándékozás terén, még ha nem is tetszik az ajándék, diszkréten is el lehet mondani, nem kell mindjárt világgá kürtölni, hogy milyen gusztustalan, és kioktatnia engem, hogy ide aztán többet ne! Nem is viszek neki semmit! Apának viszont igen...ő tudja értékelni. 

Töltődök

Leszámítva a nyár eleji olaszországi nyaralást, a nyári hónapok további részében az élet megállásra és kényszerpihenőre ítélt, így a lelki, testi, szellemi, kultúrális tankom igencsak kiürült. Tölteni kell, de sürgősen! 

Kapóra jön a Magyar Nemzeti Galériába kiállított Frida Kahlo kiállítás egy keddi délelőtt. Kevés ember lézeng még ilyenkor, a jegypénztárnál is csak páran állnak előttem, így hamar bejutok a kiállításra, megállok az első - talán legismertebb képénél - és érzem, hogy lelkem úgy szívja magába a hely hangulatát, mint itatós a tintát.

Ízlelgettem a feliratokat, 

nézem a tökéletesen megfestett képeket, 

és próbálom elképzelni az életét. 

Nem könnyű! Észre sem veszem, hogy már másfél órája rabja lettem a kiállításnak, majd a kijárat jelzésű ajtó után, az érzelmi túltengést a galéria büféjében vezetem le egy répatorta és egy kávé segítségével.

Marad még egy napom, hogy az utóízét élvezzem a kiállításnak, de lelkiekben már készülök a tihanyi kiruccanásunkra Ibolyával. Azt hiszem ráakaszkodtam ☺ Említette, hogy nagy vágyai között szerepel a Rege cukrászdában sütizni, kaptam az alkalmon, és felajánlottam a társaságomat, na meg az édességzabáló vágyában való együttérző közreműködésémet.

Csütörtök reggel felszállunk a nyolc órakor induló gyors vonatra Balatonfüred felé. Lehuppanunk az első szimpatikusnak tűnő székre, de a nap a szemünkbe süt, így másik helyet keresünk. Egy diákokból álló csoport hangzavarától nem halljuk a saját hangukat, így tovább keressük a helyünket, bár tudjuk, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Két óra után végre befut a vonatunk, és Ibolya pontos, előre megtervezett információinak köszönhetően megyünk is a hajóállomásra, hogy elérjük a legközöbbi Tihany felé közlekedő hajót.

Hajónkat elhagyva, szinte "rendelésre" érkezik a kis városnéző nyitott kisvonat, kapunk is az alkalmon, felszállunk, fizetünk, és már szélfútta frizurával robogunk is a Rege cukrászda felé. Kapkodom a fejem, minden mozzanatot szeretnék megörökíteni, de nem megy, ahhoz túl gyorsan száguld a kisvonat. Néhány perc után már le is szállunk, ott állunk a régen áhított Tihanyi Apátság lábánál, szívva a friss levegőt, élvezbe a csendet, a hangulatot. 

Minden a levenduláról szól. Veszek is gyorsan egy hűtőmágnest, és mivel levendularajongó vagyok, vissza kell magam fogni, hogy ne szerezzek be néhány "nélkülözhetetlen" tárgyat. És végre az írányt a cukrászda felé vesszük. A szeptemberi kirándulás előnye, hogy ilyenkor lényegesen kevesebben lézengenek, de a cukrászda összes "előkelő" helye foglalt volt, de éppen időben lépett le egy pár, így mi is élvezhettük a semmihez sem fogható killátást a korlát mellől. 

A kávé és a süti már csak hab a tortán. Na, meg persze a jó társaság, a véget nem érő mondatok, a színházi beszámolók, a tartalmas csevegések, a kiapadhatatlan élménybeszámolók.

Két óra után érzelmes búcsút veszünk a kilátástól, még visszatérünk ide - ígérjük meg a cukrászda teraszának és magunknak, ezzel könyítve az elszakadást. Csellengünk még egy kicsit Tihany békés, csendes utcáin, 

és egy a legközelebbi busszal visszamegyünk Füredre. Megfogadom magamnak, hogy legközelebb a busz helyett a gyalogtúrát választom. Próbálok megint mindent "felfogni", de nem megy. Megszeretném állítani a buszt, a pillanatot, ráfokuszálni a helyre, és bevésni jó mélyen, de a 60 km/h sebessége ehhez gyors. Na majd legközelebb gyalog több időm lesz rá - vigasztalom magam a teraszos búcsúzkodáshoz hasonlóan.

Füreden még járjuk a sétányt, az utcákat, és az előre be nem tervezett Jókai Villát is meglátogatjuk. 

Mondhatni, szinte beesünk a vonatállomásra való igyekezetünkben. Nagy kép hirdeti a bejáratnál, hogy nem szabad fényképezni, de nem bírom megállni, hogy ne örökítsem meg a múltat. Ezúttal is elnézést, hogy megszegtem a szabályt! ☺ Furcsa érzés kerít hatalmába, beszippantom Jókai és Laborfalvi Róza illatát, szinte megtapintom a jelenlétüket a tárgyaikon keresztül. 

Irigylem is őket egy picit a hely, a villa miatt. Nosztalgikus hangulatba kerülök, szeretnék leülni Jókaival szemben, és az asztalra kiterített kártyákkal egy amerikai hetest játszani. De ha Jókainak szimpatikusabb lenne egy zsírozás, hát egye fene, engednék az akaratának. De Jókainak csak a pongyolája van a széken, a kártya is a védőüveg alatt van, és az idő is sürget minket...nemsokára indul a vonat.

Újabb két órás vonatozás után élményekkel teli, 12 kilométer után búcsút veszünk Ibolyával egymástól Kelenföldön.

Holnap este találkozunk a Rózsavölgyi Kávézóban - köszönünk el egymástól.

A nap folyamán készülök az esti előadásra, a Táncórákra.

Nézegetem Józan Lászó fényképeit, olvasgatok az előadás körülményeiről. Életem legnehezebb szerepe - mondja az egyik cikkben Józan László. Tudtam, hogy ez a darab már csak jó lehet, visszaszámolóm az időt. Mosogatok, vasalok, takarítok, csakhogy gyorsabban menjem.

Ibolya jóvoltából nem csak ingyenesen van lehetőségünk megnézni, de az első sorban, a legjobb helyet is megkapjuk. Mondanám, hogy face to face a színészekkel, vagyis inkább Józan Lászlóval, de az autista szerepe miatt nem vesz fel kontaktust a közönséggel, így  meg kell elégednem azzal, hogy  tőlem kb. 30 centiméterre dagadnak az erek izmos nyakán, miközben szószerint karnyújtásnyira van tőlem az amúgy is pici kávézóban.

Azt kaptam amire vágytam érzéssel hagyom el a kávézót, bár sajnálom, hogy csak másfél órás volt a táncóra.

A kultúrtankom újra töltődik. Élvezem. 

Valami elkezdődött - és be is fejeződött

Hú, vég(r)e vége!!! Ülök a szobában.. csak ülök a szobában. Nem akarok visszaemlékezni, nem akarom felidézni az elmúlt heteket. Most már csak élvezem, hogy ülök a szobában. 

Majd nyár elején...majd nyár végén...majd jövőre...majd valamikor. Hányszor voltak ilyen válaszaink,  milyen gyakran hárítottuk amikor Levi nekünk szegezte a kérdést,és jogosan: mikor újítjuk fel a szobámat? 

De most őszintén! Ki az aki gondolkodás, és lelki felkészülés nélkül nekivág egy felújításnak?Nekünk valószínű, hogy ehhez több idő kellett, de kb. három-négy év után beért, nem csak az elhatározás, hanem a kivitelezés is. Mert most már muszáj volt. Nagyfiúsítani kellett a szobát, és egyre sürgetőbbé vált. 

Amikor Levi fehér falról álmodozott, Apával levegő után kapkodtunk. Fehér fal??? Egyre gyakrabban láttam magam előtt a fehér szobákat. Sőt, meg is tetszett. Akkor legyen a másik szobában is fehér a fal. 

És vettünk egy nagy levegőt. Nehezen, de vettünk. Először is kiválasztottuk a bútort. Ledeset, ahogy Levi kérte. Megrendeltük, és tudtuk, hogy onnantól nincs "majd". Négy, öt hét haladékot kaptunk, hogy mire megkérkezik a bútor, addigra készen várja a szoba. 

Dobozok, dobozok hátán, több zsáknyi  szemétbevaló (amit Levi távolléte alatt "gyűjtöttem össze" a szekrényeiből, fiókjaból), konténer az udvaron, kalapács a kézben, és vettük azt a bizonyos nagy levegőt. 

A ki nem dobandó tárgyainkat a kiülő alatt őrizgettük hetekig, de két éjszaka Levi ágya is (Levivel együtt) a szabadban éjszakázott. 

Bablevessel, és életemben másodjára (először két hete) készített szilvásgombóccal biztosítottam a szükséges szénhidrátmennyiséget. Igazi csapatmunkaként estünk neki, aki élt és mozgott a családban, mindenki dolgozott. 

Illetve, majdnem mindenki. 

Egy kis csavarra van szükség, elfogyott a festék, újabb dobozzal kell venni, hiányzik ez meg az, és hasonló okok miatt lassult a folyamat. Három hét után minden a helyére került, bár a bútor összerakásánál voltak kétségeink, de ügyesen megoldotta Apa és Pali.  Még két kép hiányzik a falról, de az is "elkészül" a héten.