Jókai Anna est

Vannak olyan helyzetek, olyan élmények, amelyeket rögtön szeretne az ember kiadni magából, megosztani másokkal, megosztani magával, újra felidézni az elhangzottakat és élni, égni és tovább maradni abban az élményben aminek részese volt. Megtartani a folyamatot, hallgatni a csendet, felidézni minden mondatot, sokatmondó szavakat.

Ma egy ilyen este volt. Bár Jókai Anna könyveit nem olvastam még, de személyisége, üdesége és bölcsessége magával ragadott. Nem szólt semmiről az előadása és mégis mikor kijöttem az ajtón kavarogtam a fejembe a gondolatok a sok mondanivalótól. Kavarogtak az érzelmek, szinte csüngtem a szavain, és a szememet sem tudtam levenni róla. Az arca mintegy párhuzamban beszélt a szavaival, a méltóságteljes testtartása és mégis az alázatos mozdulatai. Egy írónő! Egy ember! Egy keresztény! Adventre készülve ma megint olyat kaptam, amitől feltöltöttem, alámerültem, szárnyaltam és lebegtem.

Egy már jól ismert történetet mesélt el. Egy ember elment Szent Péterhez és megkérte, hogy hadd cserélje le a keresztjét amit cipel, mert nagyon nehéz és nem bírja. Szeretne egy könnyebbet. Szent Péter bevezette egy teremben és felkínálta, hogy válasszon magának egy másik keresztet. Hosszas keresgélés után magához vett egyet. Az ajtónál álló Szent Péternek elmondta, hogy az összes közül ez tűnt a legkönnyebbnek , ezért azt választotta. Mire Szent Péter:  ez volt a te kereszted amit letettél.

Ma valahogy az en keresztem is könnyebbnek tűnik. Volt másfél óra, amikor letehettem a keresztet, megpihentem az Írónő légkörében és kifele már valahogy újra másnak láttam a dolgokat.

Még egy történet elhangzott az este, miszerint Teréz Anyát egy újságíró arról kérdezte, hogy mit akar Ő ebben a nagy gonosz óceánban. Ha mindennap csak egy cseppet mentünk ki az óceánból, már tettünk valamit - válaszolta alázattal Teréz Anya. (Volt szerencsém személyesen is találkozni vele és igen nagy élmény volt)

De jó lenne így menni tovább, mindennap egy kis cseppet mentenénk ki, és talán így a terhünk is kicsit könnyebbé válna napról-napról.

A hála szó jutott most eszembe. Hálás vagyok! Mindenért. Az estéért! A keresztemért! Az ajándékokért! Köszönöm!

"Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem" Jókai Anna

Azok a fránya idegen szavak

Én: Levente ha holnap telefonálsz iskola után, lehet, hogy nem tudom felvenni a telefont, mert konferencián leszek.
Másnap csörög a telefon, beleszól Levi: Szia Anya! Mondd, vége van már a ko-, ko- konkurenciának?

Új hobbi a láthatáron

A hobbi az egy nagyon jó dolog. Leköt, lelkesít, felráz, alkotásra késztet, örömet szerez és még sorolhatnánk.
Az elmúlt hetekben a tizenéves korosztály (de lehet, hogy a többi, bár abban nem vagyok jártas) nagy kedvvel fonja a gumikarkötőket. Hallottam ám én róla, de fogalmam sem volt, hogy mi az, és különben is hogy hogyan kell fonni és mire is jó. Nem, az én gyerekem biztos, hogy nem esik bele a rajongásba, ő akit csupa fiús dolog érdekel. De szöget ütött a fejembe, hogy a szintén nagyon fiús Zs. barátja is fon karkötőket, a G. unokatestvére is szokott.
És eljött a mi időnk is. Egyszer csak becsapott mint egy üstökös, itthonra is megérkezett a sok kis apró gumi (porszívózásnál derül ki főleg, hogy mennyi is van belőle), a "horgolótű" és készülnek rendületlenül a gumikarkötők. Minden színben, mintában és persze minden mennyiségben. Alkot a szobában, a konyhában, az ágyon, földön, állva, wc-n ülve.
Egyre lelkesebben és egyre ügyesebben, aminek a következménye, hogy lassan karkötő halmazok állnak mindenhol. Készült Apának az autóba és a karjára, már kaptam én is "megfelelő" színben, és most éppen karácsonyi díszek készülnek.
Lassan elárasztják az egész lakást a kis apró ártalmatlan gumidarabok és a belőlük készült karkötők, de nekem még továbbra is szokatlan látvány, hogy az amúgy fiús gyerekem elmélyülten "horgol".